Skyler és Javier a vezérlőszobába sietett, már amennyire legyengülten
és megtörten tudtak a nehéz szkafanderben. Freya feszülten a monitort figyelte,
Creed és a tartarusiak nyugtalan arcot vágva meredtek egymásra. Nem sok jót sejtetettek...
– Mi történt? – szegezte nekik a kérdést Skyler, de senki
nem akarózott válaszolni. – Na, ki vele!
– Csökken a légnyomás a városban. Mindenhol.
– Hogy? Miért?
– Azt nem tudom... Teljesen véletlenül vettem észre, mikor beléptem a
létfenntartó programba. Azon dolgoztam, hogy egyelőre ki tudjunk jutni a sérült szektorból... Abszolút nem értem, ez kéne, hogy legyen az egyik legkritikusabb
része a biztonsági rendszernek, de még csak egy riadó sem indult el – hadarta zaklatottan Freya.
– Mennyi idő van még?
– Húsz perc és mindenki érezni fogja a hatását odabent.
– Nincs új a Nap alatt... – nyögte be gúnyosan Dwight.
– Mire gondolsz?
– Ne már, prof! Ennyire naiv vagy?
– Bökd ki!
– Ezt odalentről csinálják.
– Honnan, a Földről?
– Csing-csing! Telitalálat...
– Mi? Freya, lehetséges ez? – kérdezte Skyler.
– Hát... Ami azt illeti, igen. De nem így! – Hirtelen megfordult és vadul gépelni
kezdett. – Nem, nem, ez így nem stimmel! – motyogott magában.
– Freya, mondd már, mi van!
– Tényleg nagyon nagy a gáz. Van egy
"Megtisztulási protokoll" nevű eljárás, amit csak különleges esetben lehetne
használni arra, hogy a kupolát sterilizálják. Viszont ahhoz teljes körű
evakuáció szükséges, illetve minden nyomás és sugárzásvédelemmel el nem látott tárgy és berendezés eltávolítása...
– De ők mégis szellőztetnek egyet. Milyen kedves! – szólt közbe szarkasztikusan Monroe.
– Nem, ez biztos csak valami tévedés... – Rázta a fejét Creed. – Még ha fel is
tesszük, hogy képesek ezreket megölni, ez azzal járna, hogy tönkretennék az egész várost,
ami rohadt sokba került.
– Az infrastruktúra minimális ráfordítással újra üzembe helyezhető. Jó néhány dolog valóban tönkre menne a nyomáskülönbség miatt, de azok alapból fogyóeszközök.
– Ez... Durva. Akkor megnyomták a reset gombot.
– Meg. És mi vagyunk az újratelepíthető szoftver. – Vigyorgott kajánul Dwight.
– Jó, elég a hülye hasonlatokból. Freya, mitévők legyünk?
Nincs válasz.
Mindenkit sokkolt a tény, de a legjobban talán Freyát. A
földre csúszott és zokogni kezdett. Skyler azonnal mellette termett, az arcát
kémlelve a sisak mögött.
– Freya! Minden rendben?
– Szerinted? Nem, egyáltalán nincs. Minden elveszett, fogalmam sincs, hogy mit tegyünk
most! – Reszketett, Sykler most először látta őt kétségbeesettnek.
– Biztosan van valami megoldás, ahogy eddig is. Ki kell találnunk valamit!
– Ne beszélj hülyeségeket! Ez az egyetlen hely, ahol képesek vagyunk létezni,
és néhány percen belül elpusztul. Az űrruhákban lévő oxigén pedig órák múlva
elfogy. Teljesen ki vagyunk szolgáltatva, nincs semmilyen más lehetőségünk...
– De... Kell lennie valaminek, nem várhatjuk a halált karba tett kézzel!
– Igen? Na és mondd, milyen ötleted van? Ja, hogy semmilyen, ahogy eddig se
volt! Ezúttal is sokra mentünk veled...
– Bocsáss meg, hogy nem vagyok egy géniusz, mint te, de attól még nem akarok
megdögleni!
– Tudod, én sem szándékoztam, de ezúttal hiába várod tőlem a megoldást, mert nincsen!
Ugyanis egy kibaszott Titanic fedélzetén ülünk, a jeges tenger közepén, amibe
mind bele fogunk fulladni!
– Hölgyeim! – szólt közbe Creed. – A világért sem szakítanám félbe a drámai
jelenetet, de fogy az időnk, és ez nem segít!
– Oké. Épp azt ecseteltem, hogy rohadtul nem tudom, mit tegyünk! Esetleg
erőltesd meg magad te is! – Szúrt oda Freya.
– Jó. Nekem éppenséggel van egy javaslatom. Legyünk jóhiszeműek és tegyük fel, hogy nem
halt ki végleg az emberiesség a cégvezetésből. Simán lehet, hogy technikai
jellegű gebaszról van szó, hisz kedves látogatóink elég alaposan
szétbarmolták a rendszert. Szóval, ha tényleg csak meghibásodás okozza a
dolgot, talán jelezzük feléjük és kérjünk segítséget! Ez elég konstruktív?
Freya egy fél percig csak meredt maga elé, megpróbálta
összeszedni a gondolatait.
– Jó. Legyen, megpróbálom. Vesztenivalónk már úgysincs,
nemde? – Kuncogott kínjában egy rövidet. Látszott rajta, hogy valami elszakadt nála.
Feltápászkodott és a vezérlőpulthoz lépett. Miközben gépelt,
motyogni kezdett magában. Káromkodott is, ami amúgy nem jellemző rá. Közben a
többiek rémületüket leplezve figyelték minden mozdulatát.
– Nem tudom pontosan, mit csinálsz, de a felvillanó
hibaüzenetek gondolom nem jelentenek jót... – szólalt meg végül Skyler.
– Egyáltalán nem. Blokkolva van a kommunikáció és a futó programhoz sem férek
hozzá. Már biztos, hogy ők irányítják a dolgot.
– Kiábrándító... – nyögte be Creed. – Szóval mégis szánt szándékkal nyírnak ki mindenkit.
– Akkor ennyi? Végünk? – hüledezett Skyler.
– Nincs ötletem, nem tudunk mit tenni.
– Nos, ez esetben – szólt közbe Dwight, – érvényét vesztette az alkunk.
– Hogy érted ezt?
– Nem lesztek a hasznunkra, ráadásul a város is élhetetlenné válik. Nincs okom
életben tartani titeket.
– Komolyan? Jelen helyzetben az az első, ami eszedbe jut, hogy kicsinálsz minket? – támadta le
Skyler. – Azt felfogtad, hogy így is, úgy is mind meghalunk? Vagy ennyire perverz vagy,
hogy ez okoz örömöt?
– Nem áll tőlem távol a szadizmus, de jelenesetben nem ez motivál. Kell az oxigénetek.
– Hogy?
– Vegyétek le az oxigéntartályotokat!
– Te beteg vagy...
– Vagy leveszitek egymásról és szép nyugodtan megfulladtok, vagy mi vesszük le
rólatok és az még fájni is fog. Választhattok.
– És mégis mire mész vele?
– A mi oxigénünk erősen fogytán, a tiétek addig pont elég lesz nekünk, hogy kitaláljuk,
hogyan tovább.
– Teljesen fölösleges ezt tenned velünk! Ennek a városnak vége, és még a mi
tartályunkkal sem juttok el a legközelebbi bázisra!
– Meglehet... De az esélyt meg kell adnom rá. Meg ha már azt mondtam, akkor úgy
lesz, nem szeretek a levegőbe beszélni. Vegyétek le!
– Nem! 0 Toppant elé Skyler.
– Rendben. – Kibiztosította a fegyverét és rácélzott. – Ha csak egy kicsit is
felsértem a ruhád, az oxigéntartály biztonsági szelepe azonnal lezár, te ellenben hosszan, kínkeservesen fogsz megdögleni.
Gyakorlatilag élve megfősz, a testedben lévő folyadékok forrni kezdenek. Olyan
leszel, mint a forró olajba dobott mirelit krumpli, de gondolom, tudod mivel jár
a marsi légnyomás. Annál szerintem jobb megfulladni, mivel az agyad hamar
kikapcsol az oxigénhiánytól és szépen elalszol. Na, ragaszkodsz még az
elveidhez?
– Baszódj meg, te gerinctelen féreg!
– Látom nem győztelek meg. Akkor demonstrálom!
Oldalra nyújtotta a fegyvert, majd anélkül, hogy oda nézett
volna, lábon lőtte Javiert.
– Ne! – ordította Skyler.
Ösztönből odarohant hozzá, a kezével próbálta volna lefogni a
ruhán keletkezett lyukat, de természetesen semmit nem ért el vele. A szkafander
belső nyomása szinte azonnal elillant, a földön rángatózó Javier orrán és
száján sisteregve habzott fel nyál, vér és gyomortartalom. Hiába volt odakint
-20 fok körüli a hőmérséklet, a rendkívül alacsony légnyomáson, ami a földinek alig egy százaléka, minden folyadék forrni kezd.
Pár másodperc volt csak az egész, de egészen biztos, hogy a
poklok poklát élte át ezalatt, ugyanis az idegrendszere mondta fel utolsóként a
szolgálatot, így mindent érzett. Borzasztóan nézett ki, a szemei szétrobbantak,
ajkai a fogai fölé tekeredtek. Skyler kis híján elájult a látványtól. A
lábrészen ejtett lyukon türemkedett ki a vöröses massza, ami maradt belőle.
– Ő egy jó ember volt, te rohadék! Segített nektek! – morogta Dwightnak. – Neked semmi sem szent?
– Katona vagyok, nem pap. Valóban hasznos volt a kis köpcös, de az
oxigéntartálya még inkább. Na, most azt képzeld el, hogy téged, akiből semmi
hasznom nincs, milyen könnyedén foglak kilyuggatni, ha nem adod ide azt a szart
a hátadról!
Skyler rángó arcizmokkal meredt rá pár pillanatig. Aztán
sarkon fordult és Creed elé lépett.
– Vedd le rólam! – utasította.
Ő értetlenül nézett a nőre, majd Dwightra, aki fegyverrel
Skylerre intett, és csak ennyit mondott;
– Mirelit krumpli!
Freya a földre csúszott és bőgni kezdett, mire Skylernél is
eltört a mécses. Mindezt természetesen Creed is hallotta a rádión keresztül.
Remegett a keze miközben a nő oxigéntartályával babrált.
– Monroe, elég legyen!
Nem várt helyről jött a támogatás. Az a heges arcú tartarusi
nő szólalt meg, aki szinte egész idő alatt Dwight mellett volt, de nem lehetett
a hangját hallani.
– Miről beszélsz? – kérdezett vissza Dwight Monroe.
– Ennek tényleg semmi értelme, már csak köcsögségből csinálod.
– És? Mi veszteni valónk van! Ne légy hülye, Agneta! A plusz oxigén csak jól
jön.
– Nekem nem kell az oxigénjük. Nem akarom ezt folytatni, felesleges.
Rövid csend. Miközben Monroe gyilkos szemekkel meredt rájuk,
lassan elemelte a fegyvert. Ez azt jelentette, hogy – egyelőre – megmenekültek.
Creed kapott is az alkalmon és visszarögzítette Skyler tartáját, aminek
végleges leszerelésétől egyébként egy kattanásra volt.
Nem tudták ki lehet ez a nő, hogy az – állítólagos – nagyfőnök így
hallgatott rá, de hálát adtak az égnek, hogy még az utolsó pillanatban eszébe
jutott megszólalni.
– El is mehetünk? – szegezte hozzá rögtön a kérdést Skyler.
– Arról még nem döntöttem. – Azonnal Agnetára néztek, de ő ugyanolyan üresen
bámult lefelé, mint azelőtt. Tehát nem.
– Akkor mi legyen? – nyöszörögte rekedtek Freya?
A kérdés jó volt, feszült némaság visszhangzott csak a rádiókban.
– Figyelmeztessük őket – szólalt meg Creed a képernyőt bámulva. – Joguk van
tudni, hogy mi vár rájuk.
– Mondjuk meg az embereknek, hogy pár perc múlva meg fognak fulladni? Csak kitörne
a pánik! – Freya hangja elfúló és beteges volt.
– Vagy követnék a vészhelyzeti eljárást.
– Ahhoz el kéne indulnia a rendszerben a vészhelyzeti programnak... Riasztás
nélkül az óvóhelyek is zárva maradnak.
– Amúgy is felesleges lenne az óvóhelyre menniük. Úgy járnának, mint akik odabent maradtak – tette hozzá Skyler.
– Higgyétek el, jobb, ha megkíméljük őket ettől! – érvelt a tudós.
– Freya, te örülnél, ha más döntené ezt el helyetted? – állt Creed mellé Skyler. – Valószínű, csak mi tudunk a dologról, ha megadjuk az esélyt, talán fel tudnak
készülni valamelyest.
– Istenem, rossz hallgatni ezt az ömlengést... – forgatta a szemeit Dwight. – Addig vitáztok, míg már úgy is mindegy lesz!
– Kivételesen igaza van – mondta Creed. – Zárjuk le a dolgot, szavazzunk!
– Freya azt mondja, ne szóljunk, én és Creed azt, hogy igen. Egy-kettő. Dwight?
– Mi? Ő szavazhat? Az előbb majdnem kinyírt minket! – kelt ki magából Freya.
– Komolyan, mint az oviban! – kacagott Dwight. – Csúnya fiú meghúzta a hajam, ő nem játszhat velünk! – gügyögött.
– Szóval, mit mondasz? – kérdezett vissza teljes komolysággal Skyler.
– Nekem tök mindegy, mit csináltok. Nem asszisztálok ehhez a nyálas hülyeséghez.
– Több ezer ember sorsa a tét, de mindegy. Te tudod. Maga ott? – szólt ahhoz az
ismeretlen nevű pasashoz, aki az épületbe hozta őket.
– Szerintem... Már mindegy nekik, ne keltsünk zűrzavart. – Láthatóan idegen volt neki a helyzet, hogy kikérik a véleményét.
– Rendben. Eddig döntetlen. Az a kettő mit mond? – Mutatott Skyler a maradék
két tartarusira, akik szintén mindezidáig csendben voltak.
– Semmit. Süketnémák, fingjuk sincs róla, mi folyik itt. Így sajnos nem tudnak élni
demokratikus jogaikkal – ecsetelte Dwight.
– Rendben. Agneta, magáé a döntés.
A nő előző megszólalása után először vette le szemét a
padlóról. Kiégett tekintetével Skylerre nézett, és csak ennyit mondott;
– Joguk van tudni.
– Akkor eldőlt. Tájékoztatnunk kell őket valahogy. Freya,
megoldható ez?
– Meg... Közvetlen, a hangosbemondón keresztül, már ha nem zárták le azt a
rendszert is. – A géphez fordult. – Megjegyzem, kábé semmit nem nyernek vele,
alig maradt idejük. Szerintem már ki is tört a hisztéria.
Skyler remegett. Nem a maga életét féltette – akkor épp, – hanem az összes többi emberét. Eluralkodott rajta a nyomasztó felelősség érzés,
amit az a tudat okozott, hogy valóban csak ők lehettek tisztában a közelgő
katasztrófával. Lelki szemei előtt folyton felvillant annak a szerencsétlen
lánynak a szenvedő tekintete, akivel megpróbálta megosztani a kézi
oxigénpalackot, de hagynia kellett meghalni. Borzongott a tudattól, hogy ez minden
másodperccel egyre több emberrel fog megtörténne, s közben felidéződött benne az az álom is, amikor a marslakók ejtettél foglyuk és csak ő akadályozhatta volna meg a többi ember végzetét.
Legszívesebben félrelökte volna Freyát és kezébe vette volna
a dolgokat, mert égette a cselekvéskényszer, de persze tudta, hogy buta ötlet lenne.
Nem ért hozzá, nem ért semmihez, ami ennek a pokoljárásnak a túléléséhez kéne. Emiatt is szörnyen érezte magát. Egy csődtömegnek, szabályos
önutálatot érzett, amiért ennyire mellőzhetőnek bizonyul
minden alkalommal, és csak a többiek jóindulatán meg a szerencsén múlt, hogy
még életben van. Ez még inkább tettre sarkallta volna, így nem is volt kérdés,
ki intézze a szavakat az emberekhez;
– A kapcsolat létrejött. Ha megnyomjuk ezt a gombot, ráhangolódik a rádiónkra és hallani
fognak minket – közölte Freya. – Ki érzi az indíttatást?
Pár másodpercnyi kínos csend, Skyler előrelépett. Minden
mozdulata sajgott a kimerültségtől, úgy érezte, mintha a lelkének már csak egy
szilánkja pislákolna benne, valahol mélyen. Ösztönösen, szinte gondolkodás
nélkül cselekedett. Intuícióktól hajtva, mint egy állat. Minden mindegy volt
már, csak legyen valami...
– Figyelem, emberek! – kezdte. Hangja megtört és monoton
volt. – Őszinte leszek, itt a vég. Talán már észre is vették, hogy fogy a
levegő, sajnos otthonunk, a Palladis nem biztonságos többé. Szivárgás lépett
fel, amit nem mások okoztak, mint a legfelsőbb vezetők, ezért nem szólnak a
szirénák. Azok rendelték ezt el, akinek az életünket adtuk a kezükbe azzal,
hogy erre a gyilkos helyre jöttünk. Ezzel visszaéltek. Egy a városban feltűnt
halálos betegség miatt úgy döntöttek, feláldoznak mindannyiunkat. Néhány percünk
maradt csupán. Kérek mindenkit, hogy vonuljon biztonságba, vegyen fel
védőruhát és segítse azokat, akik rászorulnak. Köszönöm, ennyit
akartam mondani.
Egy pillanatig támaszkodott a vezérlőpulton, majd lecsúszott
a padlóra. Az ájulás szélére került, muszáj volt egy kicsit pihennie.
– Én... Több könyvet is írtam már, de magam sem mondhattam
volna jobban. Elismerésem! – Hajolt mellé Freya.
– Vajon felfogták, hogy mi van? – kérdezte Creed.
Freya a képernyőre hozta néhány köztéri kamera felvételét.
Azokon mind menekülő, rémült emberek látszottak.
– Szerintem fel – válaszolta. – Azt már csak remélni merem,
hogy ezzel tényleg segítettünk rajtuk, és nem csak meghosszabbítjuk a
szenvedésüket.
– Azt én is nagyon remélem... – morogta Creed, összeszorított szemekkel.
