A holtak révésze - 14. fejezet

  Semmi mást nem lehetett hallani, csak a gép hajtóműveinek duruzsolását és a többiek lélegzését a rádióban. Igazság szerint rendkívül idegesítő volt másik négy ember szuszogását hallgatni, de Skyler nem merte kikapcsolni a rádiót. Félt, hogyha megteszi, végleg elveszti a realitásérzékét és akkor bekattan, elborul az agya.

  Minden vánszorgó perccel az összeomlás ellen dacolt. Saját remegő kezeit szorongatta a kesztyűn át és minden szempillantástól azt remélte, valami mást fog majd látni, mint addig. Mivel a hajót nyitva találták, nem volt odabent levegő, ahogy a hangárban, illetve a város többi részében sem, így az űrruhát nem vehették le. Szörnyen érezte magát benne, eleve gyűlölte hordani, ilyen hosszú ideje pedig talán még nem is volt rajta. Izzadt benne, viszketett tőle, és valószínű valamit nem jól csatolt be, mert a belső combjait nyomta az illesztés. Persze a legkisebb gondja is nagyobb volt ennél, ha pedig Freyára pillantott, egyből elfelejtette az apró-cseprő kellemetlenségeket.

  A tudós az utolsókat rúgta, így is kész csoda, hogy a hajóig megtett utat túlélte. Mielőtt felszálltak, magához tért és volt annyi ereje, hogy beadasson magának egy adag Convictot. A szer már be volt készítve, a derekánál, a ruha alatt. Skylernek kellett a szkafanderen át kellett kitapogatni a szerkezetet és megnyomnia rajta egy gombot, hogy az anyagot a testébe injektálja. Korábban pirulákat szedett, de most nem lett volna elég idő rá, hogy elkezdjen hatni, ráadásul nem is volt nála. Ez a fiola volt az utolsó adag és csak annyit ért el vele, hogy szörnyű állapotában fel tudott tápászkodni.

  Mindezen tények ismeretében rendkívül groteszkül hatott volna, ha bárki is belegondol, hogy épp a Charon nevű hajó fedélzetén vannak. Régi, még az elődök idejéből származó hagyomány, hogy a hajóknak, majd repülőknek és végül az űrhajóknak is nevet adtak, ami valamivel személyesebbé teszi az adott eszközt, így nem kell csak az azonosítójukkal utalni rájuk. Mint a legtöbb dolog a bolygón, ez a jármű is egy ókori mitológiai nevet viselt; Charon, avagy Kharón. A régi görög hitvilág szerint ő egy mogorva, sötét démon volt, Erebosznak, az ősi sötétség istenének és Nüxnek, az éjszaka istennőjének fia. Kharón volt a révész, aki ladikján szállította át a holt lelkeket az élők világát és a túlvilágot elválasztó Sztüx-folyón. De csak azokat, akik ezért kellő fizetségben részesítették.

  A helyzetük nem volt épp bíztató; miután a vakszerencsének köszönhetően túlélték a város pusztulását, egy halottakat fuvarozó alakról elnevezett hajón tartanak a gyilkos semmibe, amit akár az alvilági folyóként is lehetne értelmezni.

  Egymással szemben ültek, Freya Skyler mellett kókadozott, a másik oldalt Monroe nézett velük farkasszemet, balján a megmaradt süketnéma bambult maga elé. Creed nem mozdult a pilótaülésből, habár nem lett volna muszáj ott ülnie, hisz a hajó lényegében magát vezette. Neki mindössze annyi volt a dolga, hogy a rendszerbe táplálja a célt és beállítson néhány paramétert a körülmények ismeretében. A pilóták a legritkább esetben irányították saját maguk a repülőket, igazából az ő munkája meglehetősen irigylésre méltó volt. Persze nem arról van szó, el tudta volna vezetni a gépet, anno még űrrepülőt is vezetett, szóval személy szerint kissé degradálónak érezte a munkáját. Ez az út pedig addigi pályafutásának legrosszabbika volt, hisz egy elmeháborodott erőszakos gyilkos kényszeríti repülésre, méghozzá a majdhogynem biztos halálba. Ötük közül az ő lélegzése volt a leghalkabb és a legfeszültebb.

– Hé, szivi...

  Skyler hirtelen felkapta a fejét.

– Helló! – Monroe undorító vigyorral meredt rá. Eléggé nyúzottnak tűnt, hátra dőlve beszélt hozzá. – Skyler, igaz?
– Mit akarsz?
– Csak gondoltam, megkérdezem, hogy van a barátod. – Fejével Freyára bökött.
– Szarul... Te is tudod.
– Akkor jó. És te? Hogy bírod?
– Mi...? Mit érdekel ez téged? Mit játszod itt magad?
– Oké, hát ha nincs kedved csevegni...
– Több alkalommal is halálosan megfenyegettél, arról nem is beszélve, hogy gyakorlatilag a túszaid vagyunk. Mégis mit képzeltél, hogy majd csacsorászok veled?
– Igaz, nem kezdődött túl jól a kapcsolatunk... Mentségemre szóljon, hogy elég durva szitukat éltünk meg és hát a farkastörvények már csak ilyenek. De, hé! Mind itt vagyunk és élünk. Kész csoda, nem?
– Bökd ki, mit akarsz! – meredt rá szúrós szemmel.
– Azt, hogy ne légy ilyen mogorva...
– Én, mogorva? – nevetett fel.
– A nehezén már túl vagyunk, kössünk békét!
– Na jó, neked vagy elmentek otthonról, vagy valami aljasságra készülsz.
– Hát, elég lassan törik meg nálad a jég... – pihegte. – Szívesen puhítanálak, de az a helyzet, hogy nincs rá időm. Kérnék valamit!
– Hát, helyben vagyunk... Bármi is az, felejtsd el!
– Ne légy kegyetlen! – ordította neki. – Bajban vagyok!
– Tényleg? Na ne mond! Milyen érzés, mesélj!
– Nemsokára elfogy az oxigénem...
– Szuper! Egy gonddal kevesebb.
– Segítened kell!
– Ugyan miért kéne?
– Mert jó ember vagy!
– Te meg kurvára nem! Szóval megérdemled a sorsod.

Monroe kicsit pihegett.

– Figyelj... Sajnálom, amiket ellenetek tettem. Hidd el, nekem sem volt jó, egy kicsit sem. Nem szeretek másoknak ártani, de muszáj volt, nem tehettem mást. Azokért tettem, akiket szeretek.
– Jó, hagyjál ezzel...
– Komolyan beszélek! Nem azért mondom, mert közel a vég, hiszen jó párszor megesett már velem. Egyik halálközeli élményről a másikra élek... Komolyan azt akarom, hogy társak legyünk!
– Valóban?
– Igen.
– Akkor tedd le a fegyvert!
– Rendben... – Maga mellé tette, néhány centivel arrébb is csúsztatta a földön. Skyler teljesen megdöbbent, értetlenül nézett rá. Nem hitte volna, hogy tényleg megteszi. – Most pedig segíts rajtam, kérlek!
– Mit akarsz? – kérdezte vonakodva.
– A levegőm nemsokára elfogy... Viszont neki még van. Több, mint nekem. Azzal talán kibírnám a Vulcanus bázisig. – A mellette szunyókáló süketnémára nézett.
– Mi? Hogy képzeled?
– A dereka fölött van egy piros szelep, azt ha megnyomod, elzáródik az oxigéntartálya. Utána a vállrész alatti, jobboldali pöcökkel le tudod oldani, és...
– Ugye nem gondolod, hogy megölök valakit azért, hogy te élhess még egy darabig?
– Hasznavehetetlen, én viszont sokat tudok nektek segíteni.
– Eddig se sok hasznodat vettük! – vágott vissza enyhe élvezettel.
– De, nagyon is! Ha én nem koordinálom össze a csapatot, nem lennétek itt. Elsőre nem látszik, de én voltam az a kényszerítő erő, ami a siker felé terelt!
– Hát ez durván nagy túlzás...
– Tudod, hogy igazam van! Gondolkodj logikusan! A vénkisasszony nemsokára beadja a kulcsot, a pilóta barátod meg totál kiszámíthatatlan. Emlékezz csak vissza, ő valóban fel akart téged áldozni, mikor üldöztek a robotok!
– Elég ebből... – elfordított a fejét.
– Abban igazad van, hogy eddig a saját érdekemben sakkban tartottalak titeket, de ez volt a ti érdeket is. Nem akartam ártani nektek, hisz látod, mindhárman életben vagytok. A fegyvert eldobtam, az életem a te kezedben van...
– Hagyd abba ezt a pszichózós faszságot!
– Skyler, szorít az idő... Pár perc és elvesztem az eszméletemet. Ha megmentesz, azzal magadnak segítesz. Én megvédhetlek! Ez a félholt nő meg labilis pöcs nem fognak... Képzett katona vagyok, megjártam megannyi poklot, segíthetek neked túljutni ezen.
– Én nem ölök embert!
– Igen, oké. Jogos... Viszont azt még tudnod kell, hogy ez egy nagyon rossz ember. Egy igazi szörnyeteg – az alvó süketnémára mutatott. – A legkeményebb bűnözők egyike volt a börtönben, sorozatgyilkos. Élvezettel ölt és pedofil is...

  Skyler teljesen összezavarodott. Alapból nehéz lenne ilyesmit hallgatnia, akkor ott pedig különösen az volt. Szinte fel sem fogta, amit Monroe mondott neki, a döntés súlya pedig teljesen megbénította.

– Skyler, meg kell tenned! Most! – zihálta Monroe. – Ha nem ölöd meg, ő fog téged! Kinyír álmodban, hallod? Szimpla kedvtelésből!

  Monroe kétségbeesett hangja teljesen kiborította. A szavai beindítottak valamiféle pánikreakciót, és elkezdett rettegni attól a pacáktól. Szinte önkéntelenül cselekedett, felugrott és lenyomta a piros kallantyút. Persze meg is lökte a süketnémát, aki ettől felébredt. Eleinte nem tudta mi történik, csak a nő rémült arcát látta, mikor megfordult. Monroe megpróbálta kioldani a saját tartálya zárját, de nem sikerült neki, gyengeségében oldalra dőlt.

  Skyler nem tudta, mitévő legyen. A süketnéma hamar felfogta a helyzetet és a háta mögé kapálózott, hogy vissza nyissa a szelepet. Miután tudatosult benne, hogy nem képes rá, Skylerhez rohant, hogy az segítsen rajta. Hadonászott neki, lökdöste, ijedt és dühös képet vágott. A nőt a végletekig megrettentette, ahogy tátogott neki, mintha rá akart volna támadni. Az zúgott a fejében, amit Monroe mondott neki róla.

  Skyler ellökte, a süketnéma hanyatt esett, úgy vergődött a földön, mint egy bogár. Csak annyi oxigénje maradt, amennyi a sisakban éppen volt, azt pedig igen hamar elhasználta. Fuldokolni kezdett, Monroe ellenben még bírta egy kicsit, bár kezdett magán kívül lenni. Megfogta a nő lábát, mire az riadtan ránézett. A börtönőr könyörgő, félig alélt arca felidézte benne annak a lánynak az emlékét, akit az óvóhelyen hagyott megfulladni.

  A tudata üvöltött odabent, hogy cselekedjen, de a teste kővé dermedt. Folytak a könnyei, miközben tág szemekkel bámult Monroe-ra. Aztán egyszer csak kattant egy relé, Skyler megragadta a félig hason fekvő Monroe tartályát, rángatni kezdte, pár másodpercbe telt, mire eljutott az agyáig, hogy kell kioldani a zárat. Ezután a fetrengő süketnémához ugrott, felfordította, és leszaggatta a tartályt a hátáról. Már alig-alig mozgott, a feje ellilult, Skyler rá sem bírt nézni. Leoldotta az ő tartályát is, amit aztán Monroe hátához nyomott. Azonnal bekattant a helyére, az űrruha érzékelte az eszközt, és elkezdett dolgozni a levegőáramoltató rendszer.

  Monroe mimikája egyből megváltozott, tátott szájjal habzsolta az értékes levegőt, Skyler csak állt mellette és kétségbeesetten nézte. Vajon, most jót tett, vagy a lehető legrosszabbat? Mintha valamiféle ítélethirdetésre várt volna; bűnös, vagy ártatlan. Ehelyett azonban más történt; valaki megszólalt a háta mögül.

– Komolyan, nálad hülyébb ember a világon nincs. – Skyler megfordult, Creed állt ott, kezében a sugárvetővel. – Eldobja a fegyvert, te meg oxigént adsz neki? – kérdezte.
– Én... – hebegett a nő.
– Állj arrébb! – mondta neki szenvtelenül a pilóta. A nő elkezdett hátrálni, így a fegyver Monroe-ra nézett.
– Fiam! – nevetett köhécselve a smasszer. – Tedd azt le, a végén még megsérülsz!
– Befogod a pofádat, te rohadék! Most megdöglesz!
– Még szerencse... – tápászkodott fel Monroe, – hogy hülyebiztos az a készülék...
– Ne közelíts! – ordította.
– ...ugyanis, csak az én űrruhámmal működik. Biometrikus azonosítással.

  Monroe a puska csöve előtt állt és kajánul vigyorgott. Ez teljesen kiborította Creedet, földhöz vágta a sugárvetőt és nekitámadt. A nők tehetetlenül nézték, Skyler kétségbeesetten fordult a földön gubbasztó Freyához:

– Most mit csináljak?

  Azonban nem érkezett válasz. Az agonizáló tudós üres tekintettel meredt előre, Skyler abban sem volt biztos, hogy még él. Egyedül maradt hát, ismét egy súlyos döntés súlyával a vállán; valamit tennie kell, különben megölik egymást. Creed esze teljesen elment, úgy kapálózott Monroe-en, mint egy veszett kutya. Ezt a viselkedést látva, egyből az futott át az agyán, amit Monroe mondott róla; kiszámíthatatlan és veszélyes. Vajon, ha végez a börtönőrrel, ki következik? Ismét az a kétségbeejtő érzés fogta el, mint pár perccel azelőtt; vajon jót tesz, ha segít Monroe-nak? Az esze azt súgta igen, de a lelke mélyén, mégis félt a lehetséges következményektől... Viszont cselekednie kellett.

  Lerángatta Creedet Monroe-ról, akinek épp a sisakját próbálta betörni. A legyengült börtönőr a fegyveréért nyúlt, ami azonnal aktiválódott, amint a kezébe vette. A rátámadó pilótára szegezte, aki ettől ledermedt és csak gyilkos szemekkel bámult rá.

– Idióta picsa... – morogta Creed a mellette álló Skylernek. – Itt lett volna a lehetőség, te meg elbasztad!
– Nem lenne megint nála a fegyver, ha nem esel neki, te barom állat! – válaszolta a nő.
– Először téged kellett volna kinyírnom valahogy!
– Pofa be! – teremtette le őket Monroe. – Komolyan, mint az oviban...
– Lőj le! – ordította neki Creed.
– Nyugi van, katona...
– Csináld! Tedd meg, te aberrált pszichopata! Gyerünk, úgyis erre vártál! – Creed elé lépett és a mellkasát ütögette, jelezvén, hova kéri a lövést.
– Komolyan, elég... Ne röhögtesd ki magad!
– Elegem van belőled! Nem leszek a csicskád, inkább megdöglök!

  Skylernek egyből eszébe jutott, mikor ő volt hasonló helyzetben, és azt kérte Monroe-tól, végezzen vele. Tudta, mit érez most Creed; eluralkodott rajta a reménytelenség, és tényleg már csak az van a fejében, hogy mennyire felesleges ez az egész. Nincs értelme tovább élni, bármit is tenni, inkább kiszállna ebből a játékból, örökre. Az is eszébe jutott, hogy mikor ő fakadt ki épp a pilóta vigasztalta és zökkentette vissza. Azonban, mivel nincs egy perce sem, hogy azt mondta, végeznie kellett volna vele, Skyler nemes egyszerűséggel úgy érezte, nem érdemel meg semmilyen együttérzést vagy segítséget. Szenvedjen csak.

  Végül csak ordított, amíg a tüdeje bírta. Térdre rogyott, ököllel ütötte a padlót, majd bő egy perc után elhallgatott és csak meredt maga elé. Végül megszólalt;

– Nem tartotok tovább fogva, ti rohadékok! – mormolta.

  Komótosan felállt, a pilótapulthoz sétált és elővett valamit az ülés alól. Egy feszítővas volt, minden hajóban van egy, ha olyan profán probléma adódna, hogy valami nem nyílik rendesen. Annak a vége enyhén hegyes volt, a kezében tartotta, egy pillanatra farkasszemet nézett Monroe-val majd elkezdte magát ütlegelni vele. Esetlenül döfködte a hasához, majd a combjához a rúd hegyesebbik végét, meglehetősen vicces látványt nyújtott volna, ha nem lett volna nyilvánvaló; épp öngyilkos akart lenni.

  Míg a külső környezet az emberi létre nem alkalmas, a modern palladisi űrruha nem engedi a lecsatolást, ezt jól tudta, viszont kárt tenni sem olyan egyszerű benne. A ruha anyaga igen ellenálló, kompozitalapú műanyag, és ergonómiai kialakítása révén sem tudott elég erőt kifejteni, hogy saját testére irányuló csapást mérjen. Skyler és Monroe természetesen azonnal ott termett, hogy megakadályozzák, megpróbálták kicsavarni a kezéből a fémdarabot.

– Mit csinálsz, te idióta! – ordította neki Monroe.
– Hagyd abba, Creed! Csak te tudod letenni a gépet, mindannyiunkat megölsz!
– Hol érdekel az engem?

  Skylert sikerült félrelöknie Creednek, de Monroe keményebb dió volt, bár hátráltatta, hogy egyik kezében a fegyvert szorongatta. Végül kiverte a kezéből a feszítővasat, azonban valami nem stimmelt; a rádión keresztül riasztó sípolását hallották, Creed sisakjából pedig vörös fény szűrődött ki. Szivárgás keletkezett valahol a ruhán.

  A két férfi dühödten egymásra meredt, mindketten arra vártak, mit lép a másik. Skyler azonban tudta, hogy cselekednie kell;

– Hol az a rohadt ragasztó!? – a vezetőülésnél kezdett kutakodni.

  A feszítővas mellett minden űrhajóban volt egy speciális tömítőanyag, ami az űrruhán és a hajótesten keletkezett apró lyukak betömésére szolgált. A probléma az volt, hogy ezt a hajót egyikük sem ismerte, a szokott helyén pedig nem volt az eszköz, így hosszú percekbe telt mire meglett.

– Itt van, megtaláltam! Hol a lyuk?
– Nem tudom.
– Mi? Komolyan?
– Komolyan.
– Te okoztad, és nem tudod, hol?
– Véletlen lehetett, miközben dulakodtunk. Nem érzek semmit, csak riasztott a rendszer. Valószínű csak egy kis rés.
– Jó, akkor nem foglalkozunk vele – tette hozzá Monroe. – Elég, ha addig kihúzod, hogy biztonságban letedd a gépet.
– Nem fogom letenni! – válaszolta szenvtelenül a pilóta.
– De le fogod, basszameg!
– Mert különben mit csinálsz? – nevetett. – Lelősz? Amit már amúgy is kértem tőled?
– Te rohadt kis szarházi! – őrjöngött.
– Igen, ez patthelyzet. Mind megyünk a lecsóba!
– Jó, akkor választhatsz; vagy kurvára fájdalmasan halsz meg, vagy hirtelen és könnyen. – Ismét rászegezte a fegyvert.
– Nem csinálok semmit! – válaszolta minden szót külön hangsúlyozva.
– Nem, nem! – lépett közbe Skyler. – Mindenkinek nyernie kell a dolgon... Ha leteszed a gépet, szabadon engedünk. Elmehetsz, soha többet nem kell minket látnod!

  Csak hallgatott, Monroe folytatta;

– Ha viszont baszakszol, kinyúvasztalak. Ez szerintem korrekt ajánlat.
– Creed, gondolkodj már egy kicsit! Eddig eljutottunk, túléltük azt a földi poklot a városban, percekre vagyunk a megmeneküléstől! – győzködte Skyler.
– És szerinted mi lesz majd azon a bázison, he? Virágszirmokkal és svédasztallal várnak? Mert szerinted kurvára nem!
– Bármi is lesz, ennél csak jobb lehet!
– A North Horizon törvényei érvényesek a marsi telepekre is. – tette hozzá Monroe. – Eszerint kötelesek átmenetileg befogadni egy katasztrófa sújtotta bázis menekültjeit.
– Aha, mint ahogyan titeket is tárt karokkal fogadtak a Palladison, ugye?

  A vitát végül Freya hangja törte meg;

– Vulcanus IX, jelentkezz, itt a PA-912 Charon! Vulcanus IX, jelentkezz!
– Te mit csinálsz? – fordultak felé a többiek, a tudósnő a pilótaülésben ült.
– Míg ti itt drámáztok, gondoltam segítséget kérek, mielőtt mind megpusztulunk. Szívesen!

  Már az is nagy teljesítmény volt tőle, hogy a vezetőállásig el tudott mászni, ramaty állapota ellenére a végén mindig neki van a legnagyobb lélekjelenléte.

– Vulcanus IX, jelentkezz! Itt a PA-912 Charon... Bajban vagyunk! – mormolta erőtlenül.
– Itt a Vulcanus IX. Mi a gond?
– Halló! Vulcanus IX... – Mindenki felkapta a fejét, Freya hirtelen nem tudta, hol is kezdje. –  Ö, Dr. Wilkers vagyok, én és négy útitársam vagyunk a fedélzeten. Sürgősen...
– Maga doktor? – vágott a szavába a vonal túlfelén lévő.
– Igen... én tudós vagyok.
– Tehát nem orvos.
– Nem, én elsősorban környezetkutatással foglalkozok. Szóval nincs kabinnyomás a hajón, az űrruháinkban pedig fogytán az oxigén. Van velünk egy sérült is, és...
– Mi a hajó azonosítója? – fojtotta ismét Freyába a szót.
– ...a kód, igen. PA-912 Charon.
– Tehát palladisiak.
– Igen. Sajnos a telepünkön súlyos probléma adódott, el kellett hagynunk a... – ismét el kellett hallgatnia, ezúttal döbbenetében, beszélgetőpartnere ugyanis nevetésben tört ki. Senki nem tudta ezt mire vélni, Freya erélyesebb hangnemre váltott. – Tehát le szeretnénk szállni a bázisuknál! Orvosi segítségre is szükségünk lesz. Tudnak fogadni minket?

  Nincs válasz.

– Halló, Vulcanus IX! Hallanak? Vették az előbbi üzenetet?
– Úgy látszik, nem túl vendégszeretőek – zsörtölődött Creed.
– Halló, Vulcanus IX! Jelentkezzenek! Veszélyben vagyunk, kérem segítsenek! Az NH egyezmény értelmében kötelességük...
– Persze, jöjjenek!
– Halló? Leszállhatunk?
– Leszállhatnak, jöjjenek csak! Nagyon szeretjük a látogatókat.

  Freya Creedhez fordult;

– Pedig pont úgy tűnik, hogy vendégszeretőek – válaszolt az előbbi felvetésére gunyorosan. – Szóval, hajlandó vagy tenni a dolgod, és leszállni, vagy kérjek földi irányítást, és próbáljam meg én? Hozzátéve, hogy vagy belehalunk, vagy nem. – Nem érkezett válasz.
– Creed, tedd, ami helyes! Kérlek! – próbálta győzködni Skyler, de végig sem tudta mondani.

  A pilóta szó nélkül az üléshez lépett, majdhogynem kilökve onnan Freyát. Elkezdett gombokat nyomogatni, kapcsolókat állítgatni.

 – Szerintem ezt még rohadtul be fogjuk szopni... – morgott, majd felvette a kapcsoltot a bázissal, hogy útmutatást kérjen a leszálláshoz.