Üdvözöl Grace! - 15. fejezet

  Leszálltak, elhagyták a hajót. A látvány nem volt épp bizalomgerjesztő; a bázis úgy festett, mint egy háborús helyszín. Az égvilágon mindenféle kacat szegélyezte a bejáratig vezető utat. Kibelezett járművek, robotalkatrészek, halomba rendezett hulladék és fagyott szennyvízdarabok.

  A létesítmény javarészt a felszín alatt volt, így csak egy kisebb fogadóépület látszott ki, az viszont szeméttel volt körülvéve. Skylernek ekkor támadt először igazán rossz előérzete a hellyel kapcsolatban, bár már a rádiózás során is gyanús volt, hogy nem stimmel valami. Azzal próbálta magát nyugtatni, hogy csak elszokott az efféle lepukkant helyektől, hiszen a Palladis híresen patinás volt, köztudott, hogy a többi marsbéli bázis korántsem olyan komfortos. Ráadásul nincsenek abban a helyzetben, hogy válogassanak, sürgősen segítségre van szükségük, a levegőjük fogytán, éhesek, szomjasak voltak, a vécézésről nem is beszélve... Freya konkrétan fél lábbal a sírban volt, ráadásul nála van az emberiség jövőjének a kulcsa, plusz még ott van ugye Creed szivárgó ruhája is.

  Szinte semmit nem tudtak arról a helyről, Skyler korábban már látta a nyilvántartásban a nevet,  de semmi több. "Vulcanus IX. bányatechnológiai kutató- és tesztelőbázis, állandó személyzet 87 fő", mindössze ennyi volt meg róla. Habár ez a bázis esett a legközelebb a Palladishoz, nem bonyolítottak velük se teher se személyforgalmat, sőt, ami azt illeti, nem rémlett neki semmilyen szállítási bejegyzés ide, és olyanról se hallott még, aki megfordult volna itt, vagy eleve csak említené a nevét.

– Oké, hát itt vagyunk. Be kéne kopogni... – motyogta Monroe, a hatalmas zsilipajtót méregetve.
– Mert azt majd biztos meghallják... – puffogott Creed.
– Felesleges, tudják, hogy itt vagyunk – zihálta Freya. Egyedül már járni is képtelen volt, Skyler támogatta végig.
– Oké, mi legyen a mese? – tette fel a kérdést a pilóta.
– Milyen mese? – kérdezett vissza Skyler.
– Azt gondolom mégsem akarjátok kitálalni, hogy egy elmeháborodott börtönőr kényszerített minket ide.
– Először is anyád az elmeháborodott, másodszor pedig szívességet tettem nektek azzal, hogy nem hagytalak ott pusztulni és útközben sem lőttelek agyon. Nem mellesleg pedig a hajón ígéretet tettem arra, hogy szabad utat adok nektek, úgyhogy azt mondasz amit akarsz. Arra viszont készülj fel, hogy elég jó a beszélőkém, minden helyzetből kidumálom magam, szóval inkább gondold meg kétszer, mit mondasz nekik, nehogy magad alatt vágd a fát vele...

  Kinyílt az ajtó. Mint egy mesebeli, vagy inkább régi sci-fi filmbe illő jelenet; a kies messziségből jött idegenek végre bebocsátást nyertek a halálos pusztából, a biztonságot jelentő kapuk mögött azonban az ismeretlen rejlik, így nincs okuk nyugalomra.

  Egy eredetileg sterilfehér kiegyenlítőkamrába léptek, melynek falai azonban koszosak, kopottak voltak. Látszott a helységen, ahogy az abból nyíló újabb ajtón is, hogy elég viseltes ez a bázis. Bezárult a hátuk mögött a kapu, amin bejöttek, így a velük szemben lévőn ajtó kis üvegére meredtek, várva a további fejleményeket.

– Hát ennyi volt, nincs visszaút... – jelentette ki baljósan Creed.
– Oké kölyök, mindannyiunk érdekében szerintem fogd be! Bízd a felnőttekre a dolgot, majd én beszélek.
– Majd pont te fogsz engem utasítgatni, te vén szarházi!
– Komolyan, kint kellett volna hagyjalak...

  Beléjük fagyott a szó; mind halálra rémültek, mikor az üveg mögött felbukkant egy szempár. Mivel az ajtón lévő kémlelőüveg elég kicsi volt, csak az illetőnek a szemeit látták. Beszűkült pupillával meredt rájuk a túloldalról, elég bizarr volt. Monroe elkezdett neki mutogatni, hogy kapcsolódjon rá a ruha rádiójára, úgy tudnak beszélni. Ez megtörtént, hamarosan mind hallották a házigazda ideges szuszogását.

– ...ezek szerint ön is hall minket? – kezdeményezett a fegyőr. Válasz nem érkezett, csak bámulta őket tovább. – Üdv, uram! Dwight Monroe ezredes vagyok, a Tartarus Montes kolónia parancsnoka. Hadd fejezzem ki mérhetetlen hálánkat a segítségért, tudja az a helyzet, hogy...
– Fegyvere van – jelentette ki szenvtelenül Creed. Az illető szeme azonnal Monroe oldalára siklott, ahol a sugárvetőt tartotta.
– ...ami teljesen normális egy olyan krízishelyzetben, mint amit átéltünk. Használnom azonban nem kellett – mentegetőzött.
– Itt nem lehet fegyver! – ordította hisztérikusan a "fogadóbizottság".
– Értem, értem... Természetesen itt az ön szabályai érvényesek. A fegyver itt marad, nem kerül be.
– Hányan vannak maguk?
– Nos, mint azt láthatja, négyen.
– Nem igaz!
– Tessék...?
– A rádióban azt mondta a nő... Négy. Négy útitársa van. Az összesen öt! Hol van az ötödik!?
– Ööö... – Monroe Freyára bámult, akinek azonnal beugrott, hogy valóban véletlenül azt mondta öten vannak, mert az volt a fejében, mikor felszálltak. Csak közben a süketnéma meghalt, ő meg félig-meddig magánkívül volt, így nem emlékezett jól.
– Sajnos egyikünk nem élte túl az utat – tette hozzá a tudós. Erre a bizarr szempár tulaja éles nevetésben tört ki, amit olyan hirtelen hagyott abba, ahogy jött.
– Tehát akkor van egy hulla a hajón!
– Van, igen...
– Sérült az űrruhája?
– Nem.
– Az jó, az jó...

  Fél percnyi néma csend, a menekültek feszülten egymásra néztek. Az mindenkinek leesett, hogy a pali nem normális, a kérdés már csak az volt, hogy ennek tükrében hogy viszonyuljanak hozzá és mi legyen a továbbiakban a terv. Ezt nyilván nem tudták megvitatni, Freya vette át a szót, borzasztó állapotából fakadóan, kissé türelmetlenül;

– Szeretnénk tudni, milyen szintű egészségügyi felszereltséggel rendelkeznek!
– Mi történt a Palladissal?
– Az előbb kérdeztem valamit! – fújtatott a nő, de Monroe a szavába vágott.
– Súlyos technikai jellegű gondunk adódott, ami miatt evakuálni kellett a bázist. Sajnos mindent hátra kellett hagynunk, így sem élelmiszert sem vizet nem tudtunk magukhoz venni. Ráadásul orvosi segítségre is szükségünk volna, ezért is kérdezte a kolleganő TISZTELETTELJESEN, hogy esetleg...
– Itt mindent megkaphatnak! Van ételem bőven!
– Remek, ezt örömmel halljuk! – vigyorgott kényszeredetten a fegyőr. – Akkor netán kinyitná az ajtót...?
– Fertőző betegsége van! – szólt közbe ismét Creed.
– Micsoda? – kapta oda rémülten a tekintetét azonnal a furcsa vendéglátó.
– Nem, ez nem teljesen így van... – szabadkozott Monroe.
– Dehogynem! Elkaptad azt a bőrrohadást! Te magad mondtad! Amint levesszük az űrruhát megfertőzöl mindenkit.
– Nem, nem, arról szó sem lehet! – óbégatott dühösen a zakkant férfi.
– Nos, igen... Igaz! Fennáll a fertőzés veszélye... DE! Eszem ágában sincs kellemetlenséget okozni, ezért önkéntes karanténba vonulok.
– Most akkor beteg vagy nem?
– Semmi súlyos. Biztos vagyok benne, hogy egy két napon belül elmúlik.
– Hihetetlen vagy... – motyogta neki Skyler.
– Jó, legyen. Meglátjuk, hasznodat veszem-e.

  A fickó eltűnt. Egy feszült pillanatig nem tudták, mi következik, végül mindannyian megkönnyebbülve sóhajtottak fel, mikor a nyomáskiegyenlítő sziszegni kezdett, majd pár másodperc múlva az ajtó kinyílt. Félszegen léptek be, az eléjük tárult folyosó ugyanolyan kopottas és szürke volt, mint a kamra, ahová először beléptek. A falon egy ronda, haloványnarancs dekorcsík húzódott, a sarkok pedig lekerekítettek voltak mindenhol. Elég idejemúlt dizájn.

– Üdvözöllek titeket, a nevem Grace! – mind összerezzentek a hang hallatán.
– Ki volt az? Hol van? – kérdezte Skyler körbe tekintve, a sisak miatt korlátozott volt a látótere.
– Üdvözöllek titeket, a nevem Grace! A Vulcanus IX. bázis operációs rendszere vagyok. – Megnyugodtak, hogy csak egy géphang szólt hozzájuk. – A Géniusz utasítására az átvizsgáló állomásra irányítalak titeket!
– Géniusz? Az meg ki? – értetlenkedett Monroe.
– A Géniusz az állomás vezetője, a rendszer irányítója.
–... az a félnótás, akivel az előbb beszéltünk.
– Figyelem! Bármilyen jellegű negatív jelző használata a Géniuszra szankciót von maga után!
– Öhm... Az a férfi a Géniusz, akivel az előbb beszéltünk az üvegen át?
– Igen.
– Ez sok mindent megmagyaráz...
– Na jó, végre vegyük le ezt a szart! – Creed elkezdte kioldani a sisakját.
– Állj! Az átvizsgálásig nem vehetitek le az űrruhát!
– Francokat, mindjárt megfulladok...
– Figyelem! Az utasítások be nem tartása azonnali szankciót von maga után! – Erre a plafonból egy kis sugárvetőcső bukkant elő, ami farkasszemet nézett Creeddel.
– Á... Szóval ezt jelenti a szankció. Kinyiffantanak.
– Kérlek, hogy a saját és a többi bentlakó érdekében, kövessétek a biztonsági protokollt! A droid az átvizsgálóba kísér titeket.

  A sarkon egy meglehetősen rémisztő külsejű robot tűnt fel. Hasonló azokhoz a humanoid alkatú gépekhez, melyek a Palladison üldözték őket az űrrepülő felé menet. Ez a darab viszont teljesen amorf volt, úgy festett mint egy súlyosan sérült emberi torzó. A legtöbb helyen hiányzott róla a burkolat, a csövek, vezetékek és egyéb alkatrészek szövevényes hálózata bukkant élő rajta mindenütt. Egyik karja csonka volt, a másikra egy fegyver volt erősítve. Látszott, hogy több, oda nem illő alkatrésszel hebregálták össze, egyszerre tűnt visszataszítónak és nevetségesnek, azonban akkor leginkább feszült félelmet éreztek iránta.

– Fene nagy vendégszeretet... – epéskedett Creed.
– Freyának sürgősen orvosi segítségre van szüksége! – szorgalmazta Skyler a rogyadozó tudósnőt támogatva.
– Az átvizsgálás után erre is lehetőség lesz.
– Oké... És messze van ez a hely? Vagy kaphatnék egy kis segítséget?

  Nem érkezett válasz, Monroe lépett oda hozzájuk, és másik oldaláról segítette Freyát, miközben láthatóan ő sem volt jól. Zihált, lassan és vontatottan mozgott. Közben Skyler gyilkos szemekkel meredt Creed-re, aki ellenére, hogy a legjobb kondíciónak örvendett közülük, csak szenvtelenül bámulta, ahogy a félholt társukkal kínlódnak.

  Szerencsére nem kellett sokat gyalogolni, két percen belül megérkeztek az emlegetett átvizsgálóba. Beléptek egy terembe, ahol különböző ormótlan gépek sorakoztak a falak mentén, zúgással megtöltve a helységet. Volt ott öt szűk ajtó, valamiféle biztonsági beléptető cellák lehettek.

– Kérlek, lépjetek be egy-egy átvizsgáló kamrába, majd miután az ajtó bezárult mögöttetek, vessétek le az űrruhát, és várjátok a következő utasítást! – tájékoztatta őket Grace.
– Freya állni se bír a lábán, segítenem kell neki...

  Nem érkezett válasz.

– Hahó! Nem hallottad?

  Még mindig semmi.

– Bemehetünk kivételesen ketten egy kamrára? – kérdezősködött tovább erélyesen Skyler.
– Amennyiben vállalod, hogy fertőzésgyanú esetén neked is karanténba kell vonulnod, igen – érkezett kisvártatva a válasz.
– Nincs fertőző betegsége, ez biztos.
– Tehát vállalod, hogy fertőzésgyanú esetén te is karanténba vonulsz?
– Jaj... Igen, vállalom!
– Sok a duma! – Creed előretolakodott és bevonult az egyik kamrába.

  Skyler az egyik kamra felé kezdte vonszolni Freyát, azonban Monroe megragadta a vállát.

– Várj! Egy szóra... Most, hogy a harcihörcsög végre nincs itt, mondani akarok valamit.
– Ki vele, gyorsan!
– Innentől fogva valószínűleg el leszünk választva, tehát magadra maradsz. Nem tudom, mi vár odaát, de ha nem találkoznánk többet, azt tanácsolom, ne bízz a gyerekben! Semmi empátia nincs benne, az első adandó alkalommal szarban fog hagyni. Tudom, hogy bennem sem bízol igazán, nem volt elég időm elnyerni a bizalmad, de szerintem láthattad, hogy mennyire kiszámíthatatlan és önző. Szóval légy óvatos, és sok szerencsét!
– Köszönöm... Neked is!

  Skyler nem igazán tudta hová tenni a fennköltnek szánt pillanatot. Fel sem fogta igazán a fegyőr szavait, csak az lebegett a szeme előtt, hogy célegyenesben vannak, nemsokára megszabadulhat minden kínjától, Freyán pedig végre segítenek. Leveheti az átkozott ruhát, ihat vizet, megmoshatja az arcát, pisilhet... Netán még ehet meg alhat is. Elborzasztotta a gondolat, hogy ezeket az apró dolgokat mennyire nem értékelte a katasztrófa előtt, holott a burok másik oldalán, akárcsak a földi városok falain túl, ezek sosem voltak apróságok.

  Végre bejutottak a kamrába. Elég szűkösen fértek el, az ajtó rájuk záródott. Skyler azonnal leoldotta a sisakját, majd olyan mély lélegzetet vett, amilyet csak tudott. Dacára annak, hogy alig volt másfél négyzetméter az a lyuk, mérhetetlenül felszabadulnak érezte magát. Mintha egy éve lett volna, hogy kijutottak az óvóhelyről, és a szkafander foglyává vált, pedig alig hat óra telt el. Keserűen vigyorgott, miközben a könnyek folytak végig az arcán.

  Aztán észbe kapott és elkezdte Freyát is kiszabadítani. A nő alig volt eszméleténél, motyogott neki valamit, de nem is figyelt rá, csak arra koncentrált, hogy minél hamarabb túl legyenek ezen.

– Skyler... Skyler! – szuszogta erőtlenül.
– Mindjárt meg van, szabadok leszünk! – örömködött.
– Nem... Várj!
– Hamarosan vége! Segíteni fog egy orvos!
– Skyler... Figyelj!
– Mi az?
– Tedd ezt el!

  Minekután felsőtestéről lekerült a szkafander és kezei kiszabadultak, átnyújtotta az adathordozót, amit még az óvóhelyen mutatott neki. Azt, amin állítólag a környezet helyreállításának a terve, így az emberiség túlélésének a záloga található.

– Nem, nem... Ez maradjon csak nálad! Nemsokára jobban leszel – utasította vissza megilletődötten.
– Nem! Tedd el és védd az életed árán is! – förmedt rá a tudós. – El kell jutnia a Aeolis III-ra!
– De hát én...
– Figyelem! Felkészülni az átvizsgálásra! – Grace zavarta meg őket.

  Skyler hirtelen nem tudott mit kezdeni a helyzettel, a melltartójába tömte az értékes "szállítmányt".

– Mit kell tennünk?
– Maradjatok nyugodt testhelyzetben, az állapotfelmérés körülbelül egy percet vesz igénybe.

  Skyler egyhelyben állt, és előre meredt az ajtó felé, Freya megpróbálta magát legalább ülőpozícióba feltolni, miközben fájdalmasan nyögött és hörgött. Skyler annyi mindent akart mondani neki, de nem mert, nehogy megzavarja a vizsgálatot. Megilletődve tűrte, ahogy a kamrát övező gép nagy robajjal pásztázza őket különböző fénysugarakkal. A rendszer valószínű már nem úgy működött, ahogy eredetileg kellett volna, ugyanis kifejezetten kellemetlen volt ezeken a sugaraknak az érintése, majdhogynem égető, de inkább a bőre alatt érezte. 

– Felmérés kész. Az alanyoknál fertőző betegség nem mutatható ki, egyes számú alany állapota A-kategóriájú, a kettes számú alany állapota D-kategóriájú – hangzott a diagnózis Grace-től.

  Skyler nem tudta, hogy ezek a kategóriák mit takarhatnak, de azt sejtette, hogyha ő az A-ba esik, akkor a D elég gázos lehet.

  Kinyílt a kamra másik ajtaja, Freya szó szerint kifordult, eldőlt, és remegő felkartámaszban elhányta magát. Véreset. Ez nagyon nem jó jel, talán a vizsgálat váltotta ki belőle? Skylert teljesen elfogta a kétségbeesés, mit tegyen most? Ezen már nem tud segíteni... Nem lehet vége így, mikor karnyújtásnyira van a megoldás!

  Szerencsére a segítség hamar megérkezett, két droid rongyolt be a helységbe, hasonlóan viseltesek voltak ahhoz, mint amelyik oda kísérte őket. Nem épp finoman felkapták az alélt nőt, és egy hordágyra tették, ami inkább tűnt valamiféle mozgatható konyhai asztalnak. A testükön lévő műszerekkel analizálgatták, ledugtak a torkán egy csövet és infúziót is behelyeztek neki. Minden olyan gyorsan történt, mire Skyler kettőt pillantott, el is viharzottak vele, csak Freya palladisi karperece maradt a helyszínen.

  Skyler csak állt és nézett. Felfoghatatlan volt számár a helyzet, olyan hirtelen ért véget. Úgy érezte magát. mint egy maratonista, aki hosszú ideje csak fut, és egyszer csak célba ér. A lábai már alig bírják, de még mennének tovább, bennük maradt a reflex. Ő is így volt ezzel, még érezte, hogy valamit tennie kéne, de már nincs mit. Innentől kezdve az irányítás nem az ő kezükben van, befogadták őket ami egyúttal a nomádok szabadságának a végét is jelentette. Ebből pedig egyenesen következik a kiszolgáltatottság; csak remélni merte, hogy Freya értő kezekbe került és valóban tudnak rajta segíteni, illetve, hogy őrájuk is jobb sors vár, mert az eddigi benyomások nem ezt erősítették meg.

  Nem épp felemelő pillanat a hosszú közös út befejezésére. Valamit mondani akart, de nem volt mit és nem volt kinek. Oldalra nézett, Creed állt mellette, acélos tekintettel. Skyler tátogni kezdett, kereste a szavakat, de a férfit nem érdekelte. Fogta magát és elment.