Egy boldog család - 17. fejezet

  Mintha mi sem történt volna, úgy éltek tovább az aranykalitkában. Skyler nem tudott már haragudni Creed-re, a csend elfedett minden érzelmet, amit együttlét kavart. Semmi nem maradt, csak a csend. Megszólalni azóta sem mert, bár már a késztetése is elmúlt rá. Csak kerülgették egymást... Felkeltek, ettek, ittak, várták a nap végét.

  Azért az incidenst követő éjjelen kissé kellemetlen volt Skyler számára ahogy az agya megpróbálta feldolgozni a történteket. Erotikus álma volt, ami egyszerre hatott jónak és zavarba ejtőnek. Álmában próbálta volna élvezni a szexet Creeddel, felé fordult, a szemébe nézett, beszélt hozzá, interakciót próbált kezdeményezni, de az csak mogorva képpel meredt előre és eltolta magától, miközben csinálta. Felébredvén elgondolkodott rajta, mennyire kínos is ez az egész... Nyilván az ember nem tud mit kezdeni ezekkel az ösztönös gondolatokkal. Az a helyzet, hogy brutális időszakon van túl, így a tudatalattija valahol jónak élte meg az esetet. és a kényszerített közösülésből is a pozitív részt emelte ki. Nem volt kényelmes, nem olyan volt, mint amilyenre amúgy vágyott volna, de kielégítő volt, ezt nem tudta tagadni magának. Ennek ellenére borzasztóan szégyellte magát, és abban reménykedett, hogy véglegesen sikerül eltemetnie magában ezt az egészet.

  Szerencsére az a félelme sem igazolódott be, hogy Creed többet akarna; minden ugyanúgy ment tovább, mint mielőtt megszólította. Ezen nem is mert változtatni, viszont árulkodó jel volt számára, hogy amúgy nem akart neki ártani a pilóta. Ő sem lehetett jobb passzban, egyszerűen elborult az agya, majd miután maga alá tepert egy nőt, felállt neki és engedett az ösztönöknek. Valószínű ő sem büszke magára, még ha nem is mutatott semmit ebből.

  Ugyanakkor természetesen megbocsátani nem fogja ezt a férfinak. Amit tett, az bűn, visszaélt a helyzetével, ennyi erővel akár agyba-főbe is verhette volna. Az, hogy egy kevésbé rossz kimenetele lett a dolognak, nem mentség. A bizalmát ezzel örökre, végletesen elveszítette felé.

  A hatodik napon fordulat történt; Skyler ugyanúgy feküdt az ágyon és bámulta a plafont, ahogy már vagy két órája tette, mire kinyílt az ajtó. Azonnal odakapták a fejüket, értetlenség és rémület szaladt át rajtuk. Ez mi? Most mi történik? Skylerben egyből annak félelme merült fel, hogy valami nemsokára bejön az ajtón, valami, ami veszélyes és árthat nekik. De végül nem jött semmi. Az ajtó nyitva állt, üresen.

  A nő nehézkesen tápászkodott fel, teljesen elrenyhült a teste a sok semmittevésben. Az ajtóhoz botorkált, kinézett rajta, nem látott semmit és senki. Ekkor Creedre nézett, aki értetlenül, de alapvetően ellenségesen viszonozta a tekintetét. Valamiféle útmutatást vagy csak reakciót remélt a pilótától, de mindössze annyit kapott; ne bámulj! – jó, ez elég is volt ahhoz, hogy ezentúl semmibe vegye a cellatársát. Már csak azért is, mert úgy néz ki, végre szabad!

  Félve lépett ki a folyosóra, nem is emlékezett rá, hogy nézett ki, pedig csak egy pár napja jöttek keresztül rajta. Sehol senki. Bolyongani kezdett, ami a végén szaladásba csapott át. Labirintus volt az a hely, egyik zsákutca nyílt a másikba, végül azért kezdett pánikolni, mert nem tudta, hogyan jut vissza a – relatív – biztonságot jelentő cellához. Végül kiabálni kezdett, szólongatni valakit, hogy segítsen. A többnapos hallgatás után furcsán tetszett a saját hangja.

– Helló! Van itt valaki? Skyler vagyok... A Palladisról jöttem. Segítsenek, eltévedtem!

  Összerezzent, mikor válasz érkezett a hívására. Kapkodta a fejét, hogy mégis ki beszél?

– Üdvözöllek! Remélem kellemes heted volt. – Grace szólt hozzá, a korlátolt, lassú reagálású operációs rendszer.
– Hát az erős túlzás... – válaszolta neki.
– Sajnálom, hogy így gondolod. Mit tehetnék, hogy jobban érezd magad?
– Külön szobát akarok!
– Ez sajnos nem lehetséges.
– Rendben, akkor beszélni akarok valakivel a fejesek közül... Vezess a géniuszhoz!
– Ez sajnos nem lehetséges.
– Kaphatnék egy másik ruhát? Ez baromira irritál...
– Ez sajnos nem lehetséges.

  Pár másodperces szünetet kellett tartania. Mélyet sóhajtott, miközben ökölbe szorította a kezeit. Meglehetősen feldühítette a helyzet, be kellett látnia, hogy nem szabad, csak egy nagyobb cellában engedik mozogni.

– Jó, akkor kezdjük az alapokkal... Nyitva marad a helység ajtaja, amellyen Mr. Creeddel vagyok kénytelen osztozni?
– Igen.
– Megtudhatom, hogy mi van a társammal, Freya Wilkersszel?
– Hamarosan tálaljuk a vacsorát, melyre téged is szívesen várunk. Kérlek, fáradj az ebédlőbe!
– Kérdeztem valamit... Hogy van Freya?
– Hamarosan tálaljuk a vacsorát, melyre téged is szívesen várunk. Kérlek, fáradj az ebédlőbe!
– Szóval nem akarod megmondani... Baszódnál meg! – morgott magában. – Hol van az ebédlő?
– Csak kövesd a falakon lévő irányító fényeket!

  Nyilván az evés volt az utolsó, ami foglalkoztatta, de úgy tűnt nem maradt más választása, követnie kell ennek az elmeroggyant helynek a protokollját. Már csak azért is belement a játékba, mert azt remélte, legalább így meg tud valamit. Mégis mi ez a hely, mi szükség volt rá, hogy napokig bezárva tartsák őket, mint az állatokat? És a legfontosabb; hol van Freya? Nélküle teljesen elveszett, halovány gőze sincs, mi a következő lépés, egyszerűen szüksége van rá. És persze az önös érdeken túl aggódott is érte.

  Alig két perc múlva megérkezett a helyszínre, a fények egy kisebb terembe vezették, ahonnan beszélgetés szűrődött ki. De már ekkor furcsállta a hangokat, valahogy nem volt normális az összhang; hangos vihogások, morgás meg egyéb zajok tarkították, amit az ember normál esetben amúgy nem hallat.

  Állt ott és nézte őket, elég szedett-vedett bagázs volt. Tízen vagy tizenketten lehettek, egy nagyon hosszú asztal végén, kétoldalt ülve. Tudomást sem vettek Skylerről, pedig többen ránéztek, amint az ajtóban áll zavarodottan. A vele szemben de neki háttal ülő nő valamiféle köntöst viselt és folyamatosan előre-hátra dülöngélt, miközben vinnyogott és hörgött. Egy másik fickó visszafojtottan röhögött magában, azon erőlködve, hogy visszafogja a nevetést. Szemlátomást senki nem szólt hozzá, szóval nem lehetett tudni, mit tartott olyan viccesnek. Volt aki csak szimplán elvetemült tekintettel bámult maga elé és kézzel teszegette a szájába az ételt. Nem valami bíztató körkép...

– Helló... Üdv! Én Skyler vagyok – próbálkozott a vendég, de rá sem hederítettek. – Helló! Azt mondták jöjjek ide, és...

  Az arcára végül kétségbeesés ült ki; mégis mi a fene folyik itt, kik ezek az idióták? Jó ég, hová került?

  Aztán egyszer csak egy újabb illető tűnt fel, kezében tálcával, amit letett az asztalra. Egy idősebb férfi volt, őszes hajjal, kinyúlt arccal és nevetségesen aprókeretű szemüveggel. Úgy tipegett, mint valami aprólábú madár, nagyon röhejesen hatott volna egyébként, de akkor Skyler semmi vicceset nem látott abban a helyzetben, mivel a komoly valóságot látta.

  A férfi felé tartott, de nem nézett rá, miközben motyogott magában;

– Igen, végre megjött az új kislány is. Nagyszerű, minden készen áll a vacsorához. Igen jó lesz nekünk...
– Üdv, én... – de Skylernek nem volt alkalma befejezni, vendéglátója egyszerűen karon ragadta és elkezdte az asztalhoz vonszolni.
– Itt lesz az új kislánynak a helye. Tessék szépen ide leülni, új kislány! – lenyomta a padra, előtte egy, már ismerős fémtálcán kis húskockák és valami sárgás trutyi volt.
– Én azt szeretném kérdezni, hogy... – próbálkozott volna ismét a kommunikációval, sikertelenül. Amint leültette, az öreg motyogva távozott.

– Ezt nem hiszem el... – méltatlankodott Skyler. Mi ez, valami bolondokháza?

  Ismét meghökkentő esemény történt; egy férfi, aki addig csendben volt, torkaszakadtából elkezdett óbégatni. Mindenfélét szitkozódott, de Skyler nem értette mire fel. Hadonászott is maga elé, mintha valakit épp alaposan kiosztana.

– Te ótvar, senkiháza nyomorult! Hogy képzelted, hogy ezt tetted velünk! Hogy dögölnél meg, mindent keservesen meg fogsz bánni! Kitaposom a beledet és ráköpök a sírodra, te rohadék!

  Skyler ekkor jobbnak látta távozni, lassan elemelkedett az asztaltól, mire a szóban forgó illető, aki addig csak a levegővel veszekedett, egyenesen ránézett és hozzá kezdett beszélni;

– Te meg azonnal ülj vissza és zabálj, mint a többi! – Skyler megdermedt, rémülten bámult rá vissza, mint egy őz az út közepén. – Zabálj, azt mondtam! Csináld, te ingyenélő!

  Skyler azonnal visszaült és leszegte a fejét. Pánikba esett, ezek egytől egyig nem normálisak, azonnal el kell innen húznia a csíkot. Igaza volt Creed-nek, mikor vészjóslóan nyilatkozott az ideúton; hülye ötlet volt idejönni. De hát ki tudhatta?

  Oldalra pillantott, a röhögését kényszeresen visszafogó férfi mellett ült, akinek már folytak a könnyei. Nem lehetett eldönteni, hogy tényleg nevet vagy inkább kínjában vigyorog, de sír. Ami viszont aggasztóbb volt, hogy hiányzott az alkarja. Lopva körbenézett, megpróbálta felmérni, mégis mifélék vehetik körül. Az látszik, hogy mind bolond, maximum nem mindegyik hangos. Csapzott, aszottarcú öregemberek voltak, összeguberált ruhákban. Az is feltűnt neki, hogy a dühödten kiabáló férfinak, aki közben egyfajta prédikációba kezdett és gunyorosan magasztalni kezdett valakit, hiányzott az egyik teljes ujja és egy másik ujján két ujjperce. A vele szemben ülő, köntösben dülöngélő és vinnyogó, hosszúhajú pasinak pedig egy randa nagy heg éktelenkedett a bal szeme helyén.

– Egyél, kislány! Ezt neked mind meg kell enni, nem hagyhatod ott... – visszatért a szemüveges öreg.
– Nem vagyok éhes, vissza akarok menni a... – ekkor kézzel megmarkolta a húskockákat és az arcához nyomkodta. – Ne! Nem akarom, hagyjon!
– Egyél, egyél! Muszáj megenni! Egyél, vagy téged esznek! Gyerünk! – erősködött.
– Jó! Jó, rendben, megeszem, csak hagyjon!

  Sikerült leráznia, az tovább állt. Skyler teljesen sokkolta ez az egész, talán még nagyobb traumaként élte meg, mint a Creeddel való összeverekedést. Remegett a keze, zihálva tudott csak levegőt venni. Ennyire feszélyezve még sosem érezte magát, pedig átélt ezt azt... Nem volt tehát más választása, ennie kellett. Megfogott egy húskockát és beleharapott. Nagyon vacak íze volt. Eleve amolyan szappanállaggal bírt, az íze pedig szimplán a sós takonyéra emlékeztetett. Megpróbálta belemártani a szószba, amit mellé adtak, hátha segít, de nem lett jobb. Annak meg egyszerre volt édeskés és keserű íze, külön-külön is gusztustalanok voltak, de együtt végképp.

  Elpityeredett, arca elé omló hajával próbálta könnyeit elfedni. Csendben, megtörve eszegette a húst, amit muszáj volt elfogyasztania. Még gyerekkorában sem volt ilyen rossz élménye, pedig a szülei állandóan azon erősködtek, hogy a vacakabbnál vacakabb ételeket lenyomják a torkán, hiszen nem volt más, enni meg muszáj volt valamit. Azt az esetet juttatta eszébe, amikor az apja megunta az étel miatti nyavalygását és egy istenes pofont lekevert neki, majd a fejét a tényér fölé nyomta és közölte vele, addig nem állhat fel, amíg el nem fogott a hányásízű főzelék előle. Akkor vagy fél órán keresztül úgy ült a tányér felett és pityergett. Hasonlóan érezte magát ismét.

  Sosem volt egy nagy ínyenc, eleve nem is nagyon lehetett volna az ő helyzetében; gyerekkorában jószerivel nyomorogtak, felnőttként, pedig legtöbbször sajnált finom ételre költeni. Nem arról volt szó, szerette az ízeket, de sosem gondolta alapvetőnek, hogy rendes ételen éljen. Ez régóta nem alap, az Összeomlás során a mezőgazdaság volt az első, ami beadta a kulcsot, így a természetes és egészséges alapanyagok évtizedekre lekerültek az emberek asztaláról. Maradt a szintetikus és alternatív, azaz az olyan összetevők, mint a strapabíró alga, gomba vagy rovar.

  Egyetlenegyszer volt étteremben, mikor a házasságkötésüket illetve a Marsra való eljutásuk lehetőségét ünnepelték meg Nolan-nel. Egy közepesen puccos helyre mentek, ahol mindössze egy-egy tányér ételért és fejenként egy italért otthagyták egyikük havi fizetését. Sosem felejti el azokat az ízeket.... Eredeti hús és sajt, rendes, szőlőt látott bor. Luxus. Ugyan a Palladison átlagban jobb volt a kaja, mint amihez a Földön hozzászokott korábban, de olyan, mint amit abban az étteremben evett, sosem érzett. Persze érthető, egy másik, terméketlen bolygón vannak, csodát nem várt. A Palladis rózsaszín buborékján kívül pedig úgy látszik az emberek ilyen moslékon élnek.

  Sanyarú mélázásból egy különös hang zökkentette ki; ének. Valaki dúdolt, méghozzá szépen. Normálisan. Nem valami debil ordítás, hörgés-morgás, hanem dallamos, kellemes dúdolás.

  Körbepillantott, láthatóan senki nem figyelt rá, szóval úgy döntött, hogy megpróbál elemelkedni az asztaltól. Miután ezt megtette, úgy hátrált, hogy közben végig az ott ülőkön, illetve tombolókon tartotta a tekintetét. Követte a lármás zajból alig kivehető dalolást, az étkezőből egy konyha nyílt, odabent, neki háttal állt egy nő, kötényben. Nem mert oda menni, mert egyrészt nem tudhatta, hogy nem-e valami elmeroggyant ő is, aki veszélyes lehet, plusz a szemüveges öregember, aki a nemrég a szájába akarta tömni az ételt, ott ül a helyiség ajtaja mellett a földön.

  Közelebb lépett a férfihoz, az nem reagált, üresen nézett ki a fejéből, miközben enyhén mozgott a szája. Még mindig magában beszélt. Vélhetően ügyet sem vetne rá, ha elmenne mellette... Abban viszont még mindig nem volt biztos, hogy a konyhában lévő nőt érdemes volna megközelíteni. Figyelte kicsit; egy rendes konyhai kötény volt rajta, szürkésfehér szakácskabáttal. Valamit szeletelt talán, a haja kontyba fogva, tisztán hallotta, ahogy dúdol. A többi bolond teljesen kiszámíthatatlanul és hirtelenkedve viselkedett, ő nem. Plusz, ha ez egy diliház, kell, hogy legyenek gondozók is. Lehet, hogy ő felügyel rájuk...? Egy próbát megér, vesztenivalója tulajdonképp nincs, ellenben válaszokra annál nagyobb szüksége lenne.

– Helló... Elnézést! – szólította meg végül félszegen. A nő azonnal megfordult.
– Ó... Helló! – köszönt vissza meglepetten. – Te vagy az új lány? – a hangja lágy és magas volt.
– Igen... Én új vagyok itt. Üdv, a nevem Skyler!
– Nagyon örvendek! A nevem Roxan Géniusz – visszafordult a pulthoz, és dúdolva darabolt tovább.
– Géniusz...? – csodálkozott rá Skyler.
– Igen, ez a férjem neve.
– Értem... – oké. Valszeg ő is zakkant, de mégis messze normálisabb, mint a többi.
– Már nagyon régóta szerelmesek vagyunk egymásba – mondta kuncogva. – Ezért is vett el feleségül és viselhetem a nevét.
– Világos. Roxan, nem bánja, ha felteszek néhány kérdést?
– Ó, én egy egyszerű konyhalány vagyok kedvesem. Viszont odakint mind nagyszerű elmék ülnek, ők valószínű minden kérdésedre tudják a választ!
– Nagyszerű elmék? – kérdezett vissza meghökkenve Skyler.
– Igen, igen. Ők mind tudósok. Nagyon okos emberek. – Nem igazán tudta mire vélni.
– Hát, lehet... Próbáltam velük is beszélni, de azt mondták, hogy most.... Nem érnek rá. Azért kérdeznék magától. Ha lehet. Olyan segítőkésznek tűnik!
– Ó, ne hízelegj! – pironkodott, kivillantva rézsárga fogait.
– Szóval, arra lennék kíváncsi, hogy tud-e valamit a társamról, Freya Wilkersről.
– Nem hallottam még ilyen nem nevű kislányról.
– Ő velem együtt érkezett pár napja, és... Sajnos beteg. Kértünk neki orvost, de azóta nem hallottunk felőle, hogy elvitték. Szóval, gondoltam hátha tud róla valamit...
– Nem, nem. A betegek nem maradnak meg sokáig – csacsorászta.
– Hogy mi?
– A betegeken mind nagyon hamar segítenek. Ő már biztosan nem beteg többé.
– Akkor jobban van? Tudtak rajta segíteni?
– Igen, mi itt mindenki fájdalmait megszűntetjük. Egy csapásra!
– Azt meg tudná mondani, hol az orvosi szoba? – Erre viszont csak kuncogott.

  Végig mérte Roxant, ő sem volt százas, az tuti. Ráncos képén igen erős smink éktelenkedett, és az is látszott, hogy jó pár napos. Annak ellenére, hogy rajta kivételesen normálisan állt a ruha, úgy festett, mint egy bohóc... Húst darabolt, azt az ehetetlen vackot, amit feltálaltak vacsorára. Hosszú, sárgás körmei virítottak a hússzafttól mocskos ujjai végén, azzal csipegetett ki kisebb csomókat a szeletből, ami előtte feküdt a pulton. Ez eleve gusztustalan látvány volt, de ami a legrosszabb volt, hogy penetráns testszagot is árasztott. Skylert elfogta az émelygés tőle, hátrább lépett egy kicsit, de nem adta fel. Érezte, ha valakiből ki tud szedni valamit ezen a szemétdombon, akkor ő lesz az.

– Szóval, el tudna vezetni az orvosi szobához? – de csak vihorászott.
– ...emlékszek, amikor ez történt, igen. Ó, annyira muris volt. – Mintha épp valami emléket idéztek volna fel.
– Kérem, nagyon fontos lenne! Válaszoljon!
– Á, nem. Hagyd csak, felejtsd el –  csak vihogott, miközben.
– Helló, magához beszélek! – felemelte a hangját kicsit, mire Roxan arcvonásai megkeményedtek, mogorván visszanézett rá.
– Igen, és? Kit érdekelsz te? – rivallt rá.
– Szóval, most, hogy figyel... Ha maga nem akar válaszolni a kérdéseimre, el tudna vinni a Géniuszhoz?
– Hogy mi van? – vihogott Roxan.
– Beszélnék a férjével! Ő tt a főnök nem?
– Dehogynem, ő a vezetőnk!
– És maga jól ismeri, ugye?
– Jól hát, hisz a férjem!
– Akkor vigyen el hozzá! Kérem!

  Pár másodpercig megfeszülten Skyler szemébe nézett, majd szép fokozatosan vigyor ült ki az arcára. Roxan kuncogni kezdett, majd szimplán visszafordult és tovább aprította a húst. Skyler rendkívül dühös lett a tehetetlenségtől, konkrétan kidagadt az ér a halántékán. Legszívesebben behúzott volna egyet annak a zakkant nőnek, és addig rázta volna a vállánál fogva, amíg ki nem nyög valami hasznosat. Viszont azt már látta, hogy felesleges lenne tovább próbálkozni, ezért ökölbeszorított kézzel elvonult. Az ajtóban útját állta a szemüveges öreg, aki ismét az étellel akarta zaklatni;

– Nem mehetsz el, új kislány! Még nem etted meg...
– Menj anyádba, aberrált barom! – lökte félre.

  Kitrappolt az ebédlőből, zihálva vette a levegőt, szinte vicsorgott, a dühtől könnybe lábadtak a szemei. Perceken keresztül csak bolyongott, azonban egyre lassabban és többször is meg kellett állnia. A halás fogta, megfájdult neki. Lehet csak az idegtől, de valószínű a kaja feküdte meg. Egyszeribe megtorpant, úgy tervezte csak egy pillanatra, végül képtelen volt tovább menni. Felfordult a gyomra és kidobta a taccsot.

  Utána lihegve dőlt a falnak, émelygett de összességében megkönnyebbülve érezte magát. Homályosan meredt maga elé, azon küzdött, hogy minél hamarabb visszanyerje az egyensúlyérzékét. Kínjában ezt motyogta;

– Takarítást kérünk a hármas sorra...
– Üdvözöllek! A segítség hamarosan megérkezik! – hangzott Grace válasza.
– Hé! Hallod? Hozna nekem valaki egy pohár vizet? – Nincs válasz. – Persze, hogy is képzeltem...

  Azonban meglepetésére egy percen belül egy ütött-kopott takarító droid gurult oda hozzá, a tetején egy pohár vízzel egyensúlyozva.

– Aszta, köszi!
– Szívesen! – válaszolta a rendszer.
– Grace!
– Igen?
– Miért nem válaszolsz bizonyos kérdéseimre?
– Bizonyos kérdésekre nem adhatok választ.
– Oké. De akkor mondj valamit, csak ne hallgass! Jó?
– Rendben.
– Szuper... Akkor tehát, nem tudhatom, mi van Freyával, nem beszélhetek a Géniusszal és nem kapok semmivel jobb ellátást. Igaz?
– Igaz.
– Lássuk, mi van még. Azt tudhatom, hogy mi ez a hely?
– Ez a Vulcanus IX. bányatechnológiai kutató- és tesztelőbázis.
– Oké, ezt vágom. Vannak itt bányászok?
– Nincsenek.
– Aha... És vannak itt kutatók?
– Nincsenek?
– Nincsenek? És azok a fazonok, akikkel az ebédlőben találkoztam?
– Nem értem a kérdésed.
– Az emberek, akik az ebédlőben ültek, mikor vacsorára hívtál?
– Valami?
– He?
– Valami.
– Valami... Igen, azt mondtam, mondj inkább valamit. Hú, de retardált vagy... – morgott magában. – Szóval nem tudhatom, hogy kikkel vagyok összezárva.
– Nem.
– És hol vannak a többiek? Úgy tudom 87 a személyzet létszáma.
– Ez nem igaz.
– Hogy?
– A legénység létszáma nulla.
– Ez most komoly?
– Igen, komoly.
– Hát ez... Agyam eldobom. Ez milyen beteg hely már! – méltatlankodott a lehetetlen helyzeten.

  Kis szünet után azonban újabb ötlete támadt. Bár a reménytelen nyugalmával kérdezett rá, de gondolta, miért ne:

– Na és azt meg tudod-e mondani, hogy hol van Dwight Monroe?
– Igen.
– Komolyan? – rökönyödött meg őszintén.
– Igen.
– Oda mehetek hozzá?
– Igen.
– És beszélhetek vele?
– Igen.
– Akkor azonnal induljunk!
– Csak kövesd a falakon lévő irányító fényeket!