Holt vidék - 10. fejezet

  Hat órája voltak már az óvóhelyen. Amikor magukra zárták az ajtót, senki nem hitte, hogy addigra még mindig bent lesznek. Túl voltak már minden fázison; türelmes, reményteli várakozás, fokozódó aggodalom, kétségbeesés, pánik.

  Egyedül Freya és Skyler volt nyugodt... Pontosabban, az túlzás, hogy nyugodt, csak beletörődő. Persze leplezniük kellett, hogy nem lepik meg őket a történtek, különben veszélybe került volna az amúgy is kockázatos tervük.

  A városban fenntartott óvóhelyek nagyobb befogadóképességűek voltak, de rövidebb ideig használhatóak, mint a kupolán kívüliek. A tervezők hasonlóan gondolkodtak róluk, mint a Titanic mentőcsónakjairól; úgyse lesz rájuk szükség. És valóban, egészen ez idáig nem is kellett őket használni, soha, míg a bányában és kohóban lévőket nemegyszer. Az volt a logika mögöttük, hogyha városban olyan jellegű baj történik, ami miatt pár órán belül nem tudják kihozni onnan az embereket, akkor pusztítás mértéke már akkora odakint, hogy nincs is értelme.

  Habár jelen esetben ez nem állt fenn, mert csak egy szektorban keletkezett szivárgás, erről a bennlévők mit sem tudtak. Két órája megszakadt a kapcsolat az irányítással, így nem tudtak semmit. Húszpercenként adtak és kaptak jelentést, amiben semmi más nem hangzott el, minthogy várjanak. Aztán egyszer csak csönd lett, amiből hamar hisztéria kerekedett. A parancsnoknak elsőre sikerült lecsillapítani a kedélyeket, mondván, a pánikból nem születik semmi jó, logikusan gondolkodva, biztosan technikai hiba van a háttérben, az nem lehet, hogy magukra hagyták volna őket. Aztán mikor a második jelentés maradt el, már ő sem tudott mit mondani.

  Elszabadultak az indulatok, egy embert elég komolyan megvertek, mert mindenáron ki akarta nyitni az ajtót, holott egyrészt lehetetlen, mert központilag le van zárva, másrészt öngyilkosság lenne az ismeretlen kinti körülmények miatt. Egy nő rosszul lett, infarktust kapott, amibe fél órával később belehalt. Ez mindenkit megrázott, olyannyira, hogy jó ideig csend honolt köztük. A nő hulláját félrehúzták egy sarokba és letakarták egy pokróccal.

  Az óvóhelyen, mivel csak ideiglenes befogadásra tervezték, a körülmények igen szerények voltak. Egy terem, két oldalsó fala mentén párnázott padok, a végében egy szekrénnyel, ahol voltak takarók, vizes ballonok, ételkonzervek. Három zártrendszerű toalett is volt, amiből kettőnek a tartálya a hetedik órára megtelt.

  Apropó, az a tíz óra, amivel Freya számolt egy névleges érték volt, az oxigén vészesen fogyott, hisz mindenkinek szapora volt a légzése a stressz miatt. Mellesleg nem is az oxigén hiánya az ami egy zárt helyen öl, hanem a szén-dioxid felhalmozódása. Nem igazán volt kidolgozott tervük a kijutásra, pontosabban arra, hogy éljék túl, ha kritikus szintre romlik a levegő minősége. A folyamat lassú lesz, lehet tovább fog tartani, míg mindenki mozgásképtelen lesz, mint az a húsz perc, amire kézi oxigéntartályuk elég. Skyler ezen az anomálián agyalt épp...

Rövid csend.

– Különben is, veszélyeztetné a dolgot – folytatta Freya. – Mi van, ha nem tudja tartani a száját? A többiek azt se tudják, hogy meg fognak fulladni.
– Komolyan?
– Rajtam kívül senki nincs ezzel tisztában, ezer százalék. Különben már sokkal nagyobb lenne a pánik.
– És... Annak a szobának a levegőjében, ahol a ruhák vannak, van oxigén?
– Van, de nem sokat segít. Nyomástartó az egész épület, de amint kinyitjuk az odavezető átjárót, kiegyenlítődik a levegő az ittenivel, minimálisan fog emelkedni az oxigénszint. Megjegyzem, az óvóhelyen kívül jó eséllyel rohadt hideg van, át lesz hűlve minden, úgyhogy a fagyásveszély miatt is marhára kell sietünk.

Ismét hallgattak egy sort.

  Skyler felkelt, kicsit megszédült. Nagyon rossz volt már a levegő odabent, ezért sem mozgott senki, mind ültek, vagy feküdtek. A kiszemelt a szemben lévő sarokban ült, acélos, fekete szemeit a felé ténfergő nőre vetette. Ruháján egy felvarró volt a nevével; R. Creed.

Skyler sóhajtozva lehuppant mellé.

Creed gúnyosan elmosolyodott.

Sóhaj.

Skyler elégedetten visszakuporodott Freya mellé, és csak ennyit nyögött neki; Benne van.

  Aludt, pontosabban kicsit elkábult. Borzadály volt a levegő minősége, Freya is elbóbiskolt, de addig is legalább takarék üzemmódban működött a testük. Félig magánál volt, pihegett. Syklernek arra nyílt ki a szeme, hogy Creed erősen vállon veregette. A száján volt az egyik maszk, amit azonnal az ő arcához nyomott. Az oxigén egyből felélénkítette.

  Feltápászkodott, az emberek többsége a földön fekve vegetált. Eljött az idő. Úgy tátogtak és vergődtek, mint a szárazra került halak, a többiek az ajtónál kapálóztak. Reményvesztett kétségbeesettségükben megpróbálták kinyitni azt, nem mintha segített volna. Jó néhányan már eszméletüket vesztették. Freya, Skyler és Creed hátrahúzódtak, egymásnak adogatva az oxigénforrást.

– Csak lassan! Minél kisebb levegőkkel! – lehelte Freya.

  Mivel elbújni nem nagyon lehetett, elég hamar lebuktak. Egy nő, egész pontosan Skylernek az a volt kollégája, aki megszólította a vonaton, nekiesett. Meglátta, hogy lélegeztető van nála, és el akarta venni tőle. Freya beszaladt a vécébe, magára zárta az egyik fülkét. Skyler halálra rémült, mint egy vadállat, úgy rontott rá az amúgy erőtlen nő. Csak a tágra nyílt, bevérzett szemeit látta maga előtt. Rövid dulakodásuknak Creed vetett végett, padlóra küldte a támadót.

  Ám a jelenet felhívta rájuk a többiek figyelmét is, már mindenki tudta, hogy van náluk oxigén, így megrohamozták őket. Egy férfi ráugrott a pilótára, ütötte, vágta. Ököllel, durva volt. Őt végül úgy intézte el, hogy ráhajította a mosdóra, a csap pedig az oldalába fúródott. Sem idő sem energia nem lett volna mindenkit egyesével leszerelni, tartaniuk kellett magukat a tervhez, miszerint megvárják, hogy ártalmatlanná váljanak. Freya berángatta Creedet a fülkébe, Skyler megpróbált bejutni a másikba, de mint egy rossz álomban, három kéz is felé kapálózott, így nem tudta becsukni tőlük az ajtót. Az egyikre ráharapott, akkor visszahúzódott, félrelökve a másikat. Be tudta zárni, de érezte, hogy feszegetik, dörömbölnek rajta. Összeszorította a szemét, az ajtónak feszült és várt. Tíz másodpercbe se telt, a túloldali erőlködés abbamaradt, és halk puffanást hallott a padlóról.

Pillanatnyi csend.

– Gyerünk, indulás! – Hallotta Freya elfúló hangját.

  Kirontottak a fülkékből, minden olyan gyorsan történt. Azonnal a kijárathoz csörtettek, Freya remegő kézzel nekiállt a vezérlőpanellel babrálni. Az első akadályt viszonylag gyorsan elhárította, kiiktatta az ajtó elektronikáját így szabadkézzel szét tudták feszíteni. Bejutottak a zsilipkamrába, onnan két út nyílt, egy kintre vezetett, a másik az épületen belül a diszpécser szobába, ahol a szkafanderek voltak. A második ajtó más típusú volt, tovább tartott kinyitni. Freya önmagát meghazudtolva kétségbeesett, hulltak a könnyei, miközben szenvedett a zárral. Láthatólag, nem volt elég a magasszintű hozzáférése, itt már komolyabb programozásra volt szükség,  amihez annyira nem értett. Mindhárman leizzadtak, egyre kilátástalabbnak tűnt a helyzet a tovaszökő értékes percekkel.

  Skyler, mivel segédkezni nem tudott, jobb híján a halottakon szörnyülködött. Borzasztó látvány volt, mintha megsütötték volna őket. Mereven, kigúvadt szemekkel feküdtek, némelyikük meg-megmozdult. A falakon nagy cseppekben állt a víz, a levegő meleg, párás volt, oxigéntartalma pedig kritikusan alacsony. Szeme sarkából villogás tűnt fel neki.

  Egy mellette fekvő fiatal lány karperece volt, mely az életveszélyes állapotára figyelmeztetett. A karperec jelzett, tehát a lány még élt. Könyörgőn Skyler szemébe nézett, amitől megrökönyödött. A lány felé nyúlt, az utolsó erejével megfeszülve. Képtelen volt ignorálni, az orrára nyomta a lélegeztetőt. Ekkor hűs szellő csapta meg a hátát, és valaki szólította;

– Skyler, gyere! – Freya volt az, sikerült kinyitni az átjárót.

Ő csak nézett rá, lélegzetét visszafogva. Beszélni nem tudott, de a tekintete mindent elárult; nem hagyhatjuk itt!

– Erre nincs időnk! Indulnunk kell, azonnal!

Nem mozdult.

– Hagyjuk itt! – vágta rá Creed. – Vedd el a maszkját, nincs rá szükség!

  Freya és Skyler ledermedve bámult egymásra. Igaza volt, Skylerre nincs szükségük. Freya kellett, hogy kijussanak, illetve nála van az emberiség túlélésének kulcsa, Creed meg majd valahogy működésbe helyez egy gépet, amivel távozhatnak. Skyler igazság szerint ehhez az akcióhoz eddig is teljesen nélkülözhető volt, sőt, mitöbb, csak kolonc.

  A másodpercnyi dilemmázás után Freya arcvonásai megkeményedtek, és a vállánál fogva elráncigálta Skylert. Az visszahelyezte magára a maszkot, és még egyszer végigpillantott a magatehetetlen, végét járó lányon, akiért elhullajtott egy könnyet.

  Vészesen kevés idejük maradt, de szerencsére már nem is kellett sok. Felkaptattak egy rövidke lépcsőn és máris a diszpécserszobában találták magukat. Creed keze reszketett, mikor kinyitotta a szekrényt, annyira fázott ugyanis. Körülbelül mínusz tizenöt fok lehetett odabent, az épület nyomás és légtartó volt, de nem fűtött, mint a bunker. A szivárgó szektor légnyomása javarészét elvesztette, ami azzal is járt, hogy ugyanolyan hideg lett, mint a kupolán kívül, ez pedig a belső levegőt is jelentősen lehűtötte.

  Az utolsó pillanatban tudtak belebújni a szkafanderbe, Creednek sikerült először lezárnia, ezután azonnal Freyának segített, aki szinte az ájulás szélén volt a testét ért megterheléstől. Skyler már bő egy perce nem kapott levegőt, mikor az űrruha végre aktiválódott és elkezdte kialakítani a belső légkeringést. Hevesen zihált, mikor érezte, hogy végre oxigénhez juthat. Szédült, rendkívül gyenge volt. Leült, reszketett a hidegtől és a stressztől, beletelt néhány percbe, mire a ruha felmelegedett.

  Utálta a szkafandert, herótja volt tőle, mikor abban kellett dolgoznia odakint, a rakodógépen. Áldotta az eget, mikor levehette, most pedig azért, hogy sikerült belebújnia egybe. El sem hitte, hogy eljutottak odáig, hogy vége annak a lélekgyilkos gyötrődésnek. Az a pár lépcsőfok, amin feljöttek, mintha egy másik világba vezetett volna, ahol egy pillanatnyi békére lelhetett.

  A vitát egy nem várt esemény rekesztette be. A helyiségen mintha egy széllökés futott volna végig, ami őket is kis híján elsodorta. Azonnal hátraestek mind, a könnyebb tárgyak egyből az ajtó felé röppentek, ahonnét feljöttek a lépcsőn. Mivel a szkafanderben alig hallottak valamit a külvilágból, még inkább meglepte őket a dolog.

  Tekinteteik az ajtóra szegeződtek. Néma csend, mindenkinek dobogott a fülében a vér a félelemtől. A feszültség szinte szikrázott, nem tudták, mire számítsanak. Végül bekövetkezett amitől Freya tartott; betoppant valaki, egy űrruhás idegen állt az ajtóban, kezében fegyverrel. Mindhárman lefagytak a rémülettől. Ki ez, hogy került ide? Honnan tud róluk?

– Ezt ti is látjátok, vagy már kezdek hallucinálni? – kérdezte remegő ajkakkal Skyler.

  A jövevénynek nem palladisi ruhája volt, valami más, régi, koszos, több helyen toldozott. Egy beesett arcú, őszes férfi volt a szkafanderben, borostás, ezüstszürke haja egyenetlenül lenyírva. Kifelé intett nekik a kezében lévő fegyverrel, majd miután nem mozdultak a sokktól, egy lövéssel ösztönözte őket, amit a padlóra adott le.

– Asszem, eldőlt, merre induljunk... – mondta Creed, feltéve a kezét.

  Nem hallhatták az idegent, hiszen nem voltak összeköttetésben a sisakjaik, így csak mutogatott nekik. Jelzései egyértelműek voltak, azt akarta, hogy menjenek vele. Feltett kézzel meneteltek, a férfi mögöttük haladt. A lépcsőn leérve látták, hogy az óvóhely külső ajtaja nyitva van, ami azt jelentette, hogy a kamrában lévő holtestek a hirtelen nyomáskiegyenlítődéstől felrobbantak. Freya tudta ezt, nem nézett oda, nem is mert volna. Skyler azonban nem volt ilyen előrelátó és ösztönösen bepillantott.

  Egyszerre volt gyomorforgató és rendkívül bizarr. Szinte semmi nem maradt belőlük. A fal minden négyzetcentimétere vörös volt, a vér rögtön oda is száradt, vagyis fagyott. Az alacsony nyomás és hőmérséklet petárdát csinál az emberi testből, amely a földi viszonyokhoz alkalmazkodva fejlődött ki. A test víztartalma azonnal forrni kezd, azok a csontok, melyek nem törnek szilánkokra, zsugorodva tekerednek össze.

  Skyler majdnem belehányt az űrruhába. Amúgy is borzasztó állapotban volt, de ez betette nála a kaput. Összegörnyedt a kijárat előtt és zihált. Soha nem érezte magát még rosszabbul. Szörnyű fejfájás gyötörte, émelygett és nagyon gyenge volt a szervezetét ért traumák miatt, és most ez a mentális sokk is... Azt kívánta, bár ott hagyták volna a többiek az óvóhelyen, vagy még jobb, el se jött volna a Marsa. Nem lenne özvegy, sem életveszélyben, az adósságban azelőtt is úszott, ez után is fog. Már ha túléli.

A fegyveres bökdösni kezdte, indulásra késztetve.

  Némán engedelmeskedett. Nem hitte volna, hogy épp tőle fog kedves, támogató szavakat kapni. Hatott, szemernyit jobban érezte magát, még ha tudta is, hogy csak azért csinálja, mert a saját bőrét akarja menteni.

  Végigmeneteltek a lezárt szektoron. Szürreális látvány volt. Mintha mi sem történt volna odakint, mégis mindenhonnan sugárzott az élettelenség. Mint egy bizarrul élethű festménye a valóságnak, amit egy háborodott művész keze vitt vászonra. Félelmetes volt azokat az utcákat róni, amelyeket jól ismertek, de most kongtak az ürességtől. Belegondoltak, hogy azok egy része, akikkel együtt éltek ott, most halott. Mind egy olyan kriptában fekszenek, mint amilyenből nekik sikerült kijutniuk.

  Skylert ez is sokkolta, csorgó könnyekkel lépdelt. Nem volt egy érzelgős fajta, de a pusztítást nehezen viselte. Eszébe jutott egy régi emlék... Gyerekként egy kistestű korcskutya szokott oda hozzájuk, a szemétben turkált. Aranyos volt, de nem kezes, nem tudott hozzá odamenni. Egyik alkalommal kis híján sikerült magához édesgetnie, mikor a barom, alkoholista szomszédjuk lelőtte egy házi nyílpuskával. Életre szóló sebet hagyott ez benne. Tehetetlenül, összetörve nézte, hogy a kis jószág, aki akár a kedvence is lehetett volna, az utolsókat szuszogva elvérzik tőle két méterre.

  A szülei természetesen kikeltek magukból, Skyler apja majdnem össze is verekedett a szomszéddal. Azonban az csak később esett le neki, hogy ők sem vitatták az állat megölésének jogosságát. Azért haragudtak meg a szomszédra, mert lányuk szeme láttára követte el a dolgot, illetve, mivel szokás szerint részeg volt, akár őt is eltalálhatta volna. Skylert pedig azzal próbálták utána nyugtatni, hogy elmagyarázzák neki, miért volt erre szükség; rendszeresen feltúrta a szemetet, a ház elé piszkított, a kóbor állatok betegségeket terjesztenek, ha elszaporodnak, az ember elől veszik el az erőforrásokat, satöbbi.

  Az fel sem merült bennük, hogy ettől függetlenül nem szabadott volna kioltani szegénynek az életét. Az volt a felnőtté válásának egyik első lépése, aznap könyvelte el magában először, hogy a világ rossz hely. Rosszá teszi a rohadt, önző viselkedés, amit emberek tanúsítanak. A gondolkodás, amivel állatokat, fákat, fajokat, tájakat pusztítanak el, és amivel egy döglött szemétdombbá tették a Földet.

  Ugyanezt érezte újra az elpusztult városrész láttán, a kimúló kutya képe lebegett előtte. Irigyelte a többieket, amiért őket nem kínozták efféle érzések. Freya haldoklott, neki már minden mindegy volt, Creed meg szemlátomást egy kiégett tuskó. Egyedül ő maradt meg embernek, de egy abnormális helyzetben, egy abnormális helyen csak szenvedés normálisnak lenni.