A klinika felé tartottak, el nem tudták képzelni, miért
viszi oda őket az elrablójuk. Skyler nem is igazán gondolkodott ezen, csak az
visszhangzott a fejében; mikor lesz már vége? Mint egy rossz álom, aminek
minden perce kín.
Halálfélelme volt, az adrenalin szintje az egekben, ugyanakkor
remegett a fáradtságtól. Mindenfélét motyogott magában, érezte, előbb-utóbb
összeomlik. Freya folyamatosan azon agyalt, ki lehet ez az alak és mi
lehet velük a célja. Nyilván akar tőlük valamit, különben már megölte volna
őket, vagy akár hagyhatta volna, hogy elmenjenek. De nem, élve van rájuk
szüksége, ami még aggasztóbb, mintha csak útban lennének neki. Különösen, mivel
a klinika folyosóit rótták. Talán valami emberkísérletet akarnak végrehajtani
rajtuk?
Egy horrorfilm díszlete is lehetett volna a helyszín. A
szektorban ugyebár ugyanolyan nyomás és levegő-összetétel volt, mint a kupolán
kívül. A város infrastruktúrájának jó része nem volt "Marsálló", így megannyi
megrongálódott, eltorzult tárgy vette őket körül a félhomályban, csak a
vészhelyzeti irányítólámpák égtek. Rendkívül nyomasztó érzés volt, egyikük sem volt
még ilyen helyzetben; ezt nevezik alfa-szintű kitettségnek, amikor az embert
csak az űrruha védi a kinti, kegyetlen körülményektől.
Lényegében, mintha kint, a városon kívül sétálgattak volna,
csak a sugárzás volt valamivel kisebb az építmény miatt. Alfa-kitettségű munkakörben nagyon
kevesen dolgoznak, külön kiképzés és alkalmassági kell hozzá. Béta-kitettségben
dolgozott Skyler és Creed, amikor a rakodón, illetve a hajó fedélzetén voltak. A
gépek kabinja belső nyomással, földi levegővel és sugárzásvédelemmel voltak
ellátva, hordaniuk kellett ugyan a szkafandert, de csak a biztonság kedvéért.
Az űrruha akkor aktivizálódott és záródott le hermetikusan, ha a kabin
megsérült, de ilyen egyikükkel sem történt korábban.
Most pedig kiképzés és főleg alkalmasság nélkül, szörnyű állapotban menetelnek Alfa-kitettségben egy normál esetben Gamma-kitettségű
helyen; bent a városban, ahol semmilyen védőfelszerelés nem kéne. Borzasztó és
szürreális érzés volt azt tudni, hogy a néhány centi
ruhától függ az életük.
Beléptek az egyik laborba, ahol még négy, ugyanolyan
szedett-vedett űrruhás alak volt. Skylernek valami azt súgta, hogy ezeknek nem
szabadna itt lenniük. Természetellenes, odakint a pusztában nincs élet, nincsenek emberek,
mégis honnan jöttek ide? Mint az álmában, amikor fura, szoborszerű marslakók
ejtették foglyul. A legijesztőbb az volt abban az álomban, hogy megdőlt benne
egy sziklaszilárd tény, miszerint marslakók nem léteznek. Annyira ijesztő volt látni
ezeket a szkafanderes alakokat, hogy Skyler hátrahőkölt, de a fegyveres visszataszigálta.
Látták, ahogy a férfi, aki odakísérte őket, beszél, jár a
szája, de nem hallhatták, mert nem voltak rádiókapcsolatban. A társaihoz
beszélt, akik közül az egyik elővett egy eszközt és Freya felé indult. A nő
ösztönösen hátrálni kezdett, de az idegen határozottan, már-már erőszakosan a
sisakjához nyomta a kezében lévő tárgyat.
– Most már hallanak? – zengtek az idegen szavai.
– Igen. – Freya válaszolt
Mind hallották egymást a közvetítőnek köszönhetően, amit
Freya ruhájára applikáltak. Skylerben ez nemhogy emberibbé tette volna az
idegeneket, még rémisztőbbnek találta őket. Végigfutott a tekintete rajtuk, a
viseltes szkafanderek mögött ápolatlan emberek arcai sorakoztak. Egy nő és
három férfi, negyvenes-ötvenes alakok. Hajuk hosszú, zsíros, a homlokukra
tapadva, a nő arcát ronda hegek torzították, és több foga hiányzott. Egy őszes,
fekete férfi szólította meg őket, szemüveget hordott, aminek a bal lencséjének a sarka le volt pattanva.
– Mik a szándékaik?
Zavarodottságukban a fogvatartottak nem tudták, mit
mondjanak.
– Válaszoljanak! – szólt erélyesen.
– Nem akarunk bajt... – hunyászkodott meg Freya.
– Inkább maguk válaszoljanak! – kelt ki magából Skyler. – Miért hurcoltak ide?
– Nem, most én kérdezek!
– Mit képzel magáról, senkiházi, szemét...
– Nyugi van csajszi, a kommunikációt bízd ránk! – hallgattatta el Creed.
– Tehát, mit akarnak? – tette fel ismét a kérdést a
szemüveges idegen.
– Semmit. Túlélni – mondta végül Freya. – De gondolom, maguk viszont akarnak
valamit tőlünk, különben nem lennénk még életben.
– Jól gondolja. Meglátjuk, a hasznunkra válnak-e. Mihez értenek?
– Adminisztrátorok vagyunk. Mindhárman – vágta rá Creed.
– Nem jó egy ismeretséget hazugsággal indítani – morgolódott az idegen. – Három
adminisztrátor nem jut ki egy lezárt óvóhelyről.
– Figyeljen, kössünk alkut! – folytatta Creed. – Legyen mindenkinek előnyös a
dolog; őszinték leszünk, ha maguk is azok. Egy kérdés, egy válasz, mindkét
részről. Rendben?
– Legyen. Mivel nálunk van fegyver, miénk az első kérdés. Tehát, mihez értenek?
– Én pilóta vagyok – mondta Creed.
– Én kutató – folytatta Freya.
– Én pedig... Adminisztrátor – hangzott Skylertől. – Tényleg. Teherrakománnyal dolgozom.
– Nem rossz, de egy orvosnak vagy IT zseninek jobban örültem volna.
– Miért törtek be a városba? – kérdezte Freya.
– Mert nem hagytak más lehetőséget.
– Milyen lehetőségről beszél?
– A-a! Most én jövök! Honnan tudták, hogy nem hozzák ki magukat az óvóhelyről?
– Nem tudtam, csak sejtettem, ezért előre felkészültem. Mi szükség volt több
száz ember megfojtására?
– Azt én nem tudom. Nem én hagytam odabent őket.
– Jó, elég a süket dumából! Mondják el részletesen kik maguk és mit akarnak
itt, vagy nem segítünk semmiben! – állt a sarkára Freya.
– Egyelőre nem vagyok meggyőzve róla, hogy szükségünk lenne a segítségetekre.
– Hidd el, nagyon is van! Nekünk is véges a szkaffander és nektek is, az idő szorít, biztonságba kell jutnunk! Én terveztem az egész város létfenntartó rendszerét,
amit irányítani is tudok. Ha pedig nem kapok kielégítő válaszokat, magammal
viszem a tudásomat a másvilágra!
A férfi hümmögött egy sort.
– Való igaz, jogos a felvetés. Rendben. Mesélek, de azt előrebocsátom, hogy ezeknek az
információknak a hallatán már semmi sem lesz a régi. Vége az idilli
kertváros-utánzatnak, amiben eddig éltetek, már csak azért is, mert ha túl
sokat tudtok, nem engedhetünk el titeket.
– Nézz már körül! – förmedt rá Skyler. – Így is odavan mindenünk, hála nektek! Ki vele, kik
vagytok!
– Ne ítélj elhamarkodottan, csibém... Dwight Monroe ezredes vagyok, a Tartarus Montes kolónia parancsnoka.
– Mi? Tartarus? Ott nincs is bánya – értetlenkedett Freya.
– Nem, most már nincs. Nem is sokáig működött. Az InterPlanet Mining nevű vállalat
nyitott ott bányát és húzott fel egy kolóniát, ahová csupa rosszreményű arcot
toboroztak. Javarészt elítélteket és adósrabszolgákat, akiknek a szabadság reményét lobogtatták meg. Én vigyáztam rájuk, tulajdonképpen börtön volt, ahol én voltam
a smasszer. Nem egy hálás meló, de egy hadbírósági ítélet után választhattam
ezt, vagy a kötelet. Szóval minden remekül alakult a mi kis cserkésztáborunkban,
amíg el nem kezdett néhány ember eltűnni. Furcsa baleset ért többeket, amivel
én nem igazán tudtam mit kezdeni, nem is az én hatásköröm volt. A bányában
történt dolgok a bányakapitány felelőssége voltak, én a rendre ügyeltem. Szóval
nem nagyon érdekelt a jelenség, egészen addig, amíg az igazgatótanács tagjai el
nem hagyták a telepet, kivéve engem. Tudjátok, hogy jöttem rá erre? Beültem egy
ülésre, amire nem jöttek el. Akadt ugyanis egy kisebb probléma, a vezetőség
pedig annak korai jeleit észlelve úgy döntött, távolmaradásával orvosolja azt. Mint
kiderült, él odalent valami bacilus vagy mi a franc ami, ha érintkezik az
emberrel, szépen felzabálja. Egy húsevő szarság, amitől kiszáradsz és elporladsz.
Nem baleset érte az említett munkásokat, hanem ebbe döglöttek bele, méghozzá
igen hamar. Szóval, ott hagytak engem ötszáz bűnözővel és egy halálos betegséggel.
A cég megszűnt, egyik napról a másikra, mintha nem is létezett volna. Magunkra
maradtunk.
– Várjunk! – szólt közbe Freya. – Az InterPlanet az Elysium Mineral Resources
leányvállalata volt. Láttam néhány régi dokumentumban.
– Bizony. Az a konglomerátum, ami a Palladist létrehozta, végzett ott
próbafeltárásokat, tizenöt évvel ezelőtt, majd bagóért eladta a kifejtési jogot
a saját, újonnan alapított cégének.
– A vezetőség pedig most is lelépett – mondta Skyler lesütött szemekkel.
– Valóban? Le vagyok döbbenve. – Játszotta meg magát Dwight. – Visszatérve a
letargikus eposzhoz; eddig bírtuk. Huszonketten maradtunk, ebből tizennégyen
fertőzöttek, köztük én is. Mindenkitől kértünk segítséget, akitől csak tudtunk. A Palladistól is, kötelességük lenne minden súlyos orvos esetet fogadni ebben a klinikában az egész keleti féltekén, de hagytak minket halomra pusztulni.
– Ez viszont nem mentség arra, amit az itteniekkel műveltek! – háborodott fel
Skyler. – Több száz embert megfojtottak!
– Nem, nem. Azok nem mi voltunk.
– Hogy érted?
– Direkt csinálták. Kihozhattak és átvihettek volna titeket az ép szektorokba,
mi nem akadályoztunk ebben senkit. Olyan lassú szivárgást okoztunk, hogy
mindenki biztonságba tudjon vonulni előle. Aztán magunkra zártuk a klinikát.
– Minek kellett a szivárgás? – kérdezte Freya.
– Mert ez a rohadt kór a levegővel terjed. Pontosabban a földi levegőben
aktivizálódik. Sterilizálnunk kellett a helyet, nehogy bejusson a város többi
részébe.
– Az még mindig nem világos mit akartok itt.
– Meggyógyulni. Nem volt más esélyünk a túlélésre, csak ha behatolunk ide és
szerzünk egy orvost.
– Aiden! – sutyorogta Skyler.
– Nem akarunk mást, csak normálisan élni. Itt vannak a legfejlettebb orvosi
cuccok a bolygón. A tervünk az volt, hogy a doki meggyógyít, és mind békében
élhetünk a megmaradt szektorokban. De elkéstünk, mert ahogy hallottuk, a betegség itt is
megjelent és a főbérlő kinyírt jó pár embert...
– Hol van Aiden?
– Kicsoda?
– Az orvos!
– Műt.
– Látni akarom!
– Mondom, könyékig van valakiben. Nem ér rá.
– Tudni akarom, jól van-e! Vigyetek el hozzá!
– Jól van... Ha annyira ragaszkodsz hozzá – sóhajtott Dwight. – Köpcös! Vidd el a nőt a műtőhöz!
Bejött egy újabb személy, meglepetésükre helyi szerelésben;
– Javier!? – Ledöbbent egykori kollégája láttán.
– Szia, Skyler!
– Te mit csinálsz itt?
– Segít nekünk – válaszolt helyette a parancsnok.
– Te engedted be őket? – szegezte hozzá a kérdést Freya.
– Adtam nekik egy esélyt az életben maradásra!
– Miközben megöltél több száz embert, kis híján engem is! – torkollta le
Skyler.
– Ezt már megbeszéltük, hugi! Nem mi tehetünk róla! – szólt közbe Dwight. – Ugyanazok
a rohadékok bántak el veletek, akik velünk is. Egy csónakban evezünk, oké?
Skyler nem válaszolt, előre vágtatott, Javier utána.
– Skyler, várj! Örülök, hogy nem esett bajod!
– Ne jópofizz itt nekem! Csak mutasd az utat!
– Kérlek, ne csináld ezt!
– Mit? – Megtorpant. – Ne tegyek úgy, mintha egy apokalipszis közepén lennénk?
Komolyan, azt hitted, majd örülök neked, miután hozzájárultál ahhoz, hogy
tönkrement az életem?
– Sajnálom, ami veled történt, nem így terveztük. Balul sült el.
– Balul sült el... Pofám leszakad, hallod! De oké, balul sült el, spongyát rá. Viszont az eltűnt teherhajó? Ami miatt, ha túl
is élem ezt, a cég rabszolgája maradok. Az is balul sült el?
– Az valóban az én hibám. Ők térítették el, kellett nekik az
irányítóegység, hogy kijátsszák a biztonsági rendszert a behatolásnál. Mindenképp magamnak akartam volna a járatot, de nem sikerült elérnem, miután eltűnt Moltke pedig...
– Á, egyből jobban érzem magam!
– Csak hibáztatni akarsz valakit. Skyler, értsd meg! Ők nem akarnak rosszat.
Segíteni kellett volna nekik, de mindenki elutasította őket. Ezért folyamodtak
a betöréshez.
– Jó... Hagyjuk! Nem érdekel, nem vagyok szamaritánus hangulatomban. Most
légyszi, vigyél az egyetlen megmaradt emberhez, aki fontos nekem! – zárta
rövidre a beszélgetést.
– Rendben, csak engedd, hogy felszereljem a ruhádra a transzmittert! Különben,
ha eltávolodsz Freyától, nem fogunk tudni beszélni...
Aident két szinttel feljebb tartották fogva. Nincs rá szebb
szó, hiszen a tartarusiak ezért törtek be, hogy őt elejtsék. A lift
természetesen nem működött, így lépcsőzniük kellett, szinte vaksötétben. A
kihalt folyosó végén volt a műtő, ami nyomás és levegőtartó volt. A teremnek volt egy nagy betekintő ablaka,
ahonnan szúrós fény vetült rájuk. Skyler szíve megremegett a neki háttal álló
férfi láttán. Ő maradt az egyetlen, aki iránt érzett valamin ezen a bolygón,
ezért egyfajta érzelmi túlcsordulása lett, könnyek kúsztak végig az arcán.
Megérintette az üveget, Aiden persze nem vette észre. Pár
másodpercig csak figyelte őt, aztán kopogni kezdett az üvegen. Erre félig
hátrafordult és látta, hogy a maszk alatt beszél. Biztos olyasmit mondhatott,
hogy ne zavarják, de ugyebár ez nem hallatszott ki, ő pedig még nem vehette
észre, hogy Skyler van ott. Ismét kopogott, ekkor az orvos ingerülten
megfordult, majd döbbenet ült ki az arcára. Levette a kesztyűt, a kötényt és az
üveghez lépett. Beszélt, de nem hallották. Javier oldalra mutogatott neki, ott
volt egy mikrofon. Bekapcsolta, de egyikük se szólt, csak nézték egymást.
Skyler összetörten, Aiden leginkább értetlenül.
– Te mit csinálsz itt? – törte meg végül az orvos a csendet.
– Látni akartalak.
– Jól vagyok...
– Nem is örülsz nekem?
– De, de... Csak nem értem, hogyan. Elvileg mindenki meghalt. Atyaég, persze,
hogy örülök, hogy élsz!
– Bántottak? – kérdezte a nő.
– Nem, de bele kellett mennem egy nem túl kedvező alkuba.
– Az ott egy ember? – kérdezte az asztalon fekvő páciensre pillantva.
– Igen. Már ami maradt belőle. Épp a lábát amputálom...
– Fertőzött azzal a betegséggel?
– Igen.
– És rajtad miért nincs védőruha?! – harsant fel.
- Abban nem tudok rendesen dolgozni.
– Mi? Komolyan ezért nem vetted fel? Meg fogsz halni!
– Tudom! – ordította. – Nem volt választásom, érted? Nincs olyan űrruha, amiben
kezelni tudom az orvosi eszközöket. Vagy megpróbálom meggyógyítani őket, és lehet,
hogy meghalok, vagy ellenkezek és azonnal megölnek. Viszont, ha megtalálom a
gyógymódot, nekem is van esélyem. Nincs vesztenivalójuk, és rákényszerítettek,
hogy nekem se legyen.
– Őszintén, kijutsz innen élve?
– Fogalmam sincs... Szerintem nem. De nem tudok mást tenni, mint próbálkozni.
– Várni fogok rád.
– Ne tedd!
– Mi? – nyöszörögte a nő.
– Felejts el engem, Skyler!
– Hogy mondhatsz ilyet? Hogy felejthetnélek el? – Sírt. – Hiszen sze...
– Nem! Ki ne mondd!
– Miért ne?
– Mert nem igaz.
– De igaz! – Zokogott. – Csak te maradtál nekem.
– Dehogy szeretsz. Csak össze vagy zavarodva. Érzelmi pótlék voltam neked, de
te nekem csak kielégülés. Sajnálom.
– Rohadj meg!
– Most csak a harag beszél belőled, de eddig is tisztában voltál vele, hogy úgy
nem érdekel. Ezt már a legelején tisztáztuk, azt mondtad elfogadod, de
persze, láttam, hogy nem. Nem szabadott volna hagynom, hogy belém szeress, ezt
én rontottam el... Tudod, mit? Utálj csak, úgy könnyebb lesz neked. Hiszen
kihasználtalak. Utálj, aztán felejts el!
Pár másodpercig dermedve néztek egymásra. Mindketten
összetörten, de Aiden könnyebben el tudta rejteni érzéseit. Végül megnyomott
egy gombot, amitől az ablak tükröződővé vált. Skyler csak saját magát látta,
Aiden eltűnt. Végleg.
– Sajnálom. – Javier a vállára tette a kezét.
– Nem kell. Jobb így.
Őszintén szólt, furcsa, de ismét megkönnyebbülést érzett.
Mint, amikor tudatosult benne, hogy Nolan meghalt. Persze tudta,
hogy később ez is pokolian fog majd fájni, és ez a megkönnyebbültség valószínű csak
egy agyi védekező mechanizmus, de akkor pillanatnyilag jó volt neki.
– El kellett jönnie ennek a percnek – folytatta. – Amúgy is
itt hagyott volna, csak azért jött a Marsra, hogy a fia tanulmányait tudja finanszírozni.
Jövőre végzi az egyetemet, csak idő kérdése volt, hogy mikor tér vissza hozzá és a feleségéhez. Idő kérdése volt, mikor esünk túl ezen... Nem
kellett volna ide jönnöm. Könnyebb lett volna neki azzal a tudattal, hogy
meghaltam.
– Borzasztó ez az egész, úgy ahogy van. Sajnálom, tényleg...
A folyosón ültek egymás mellett, a menekülési útvonalat jelző tábla
halovány fényénél.
– Egy valamit nem értek... – mondta Skyler Javiernek.
– Mit?
– Miért tetted? Miért segítettél nekik?
– Ez a dolgom. Segíteni az elesetteknek, evégre vagyok a világon.
– Tényleg nem sejtetted, hogy emberek fognak meghalni miattuk?
– Nem.
– Ha tudtad volna, akkor is beengeded őket?
– Sosem gondolkodok azon, mi lett volna ha... Semmi értelme, az élet egyirányú
út, amin végig kell menni.
– Akkor másképp kérdezem; rossz döntésnek tartod, így utólag?
– Nem.
– Hihetetlen vagy... Azok pusztultak el kínok közt, akikkel együtt éltél. A szomszédaid,
a munkatársaid, talán néhány barátod is.
– Az ő útjuk ott ért véget. Nagyon sajnálom őket, de hiszem, hogy így kellett
lennie. És, hogy jobb helyen vannak most.
– A tartarusiak jobban megérdemlik az életet, mint a palladisiak?
– Ez nem ilyen egyszerű... És nem is erről van csak szó.
– Hanem miről?
Rövid hallgatás.
– Gyere, megmutatom!
Kicsivel arrébb mentek, egy hasonló ablak előtt álltak meg,
mint ami mögött Aiden is dolgozott. El volt sötétítve, Javier egy gombnyomásra
felfedte, amit takart;
– Jézusom... – motyogta Skyler, szinte öklendezve.
– Ő már menthetetlen.
– Még él?
– Alig. Ha valaki nem állítja meg ezt a szörnyű kórt, előbb-utóbb mind így
végezzük.
A látvány szörnyű volt. Emberre
alig emlékeztetett már az odabent vegetáló személy. Úgy festett, mint egy igen
durva égési sérült, ilyen mértékű torzulást aligha élt volna túl valaki, normál
körülmények között. Testének egész felülete mintha végletesen kiszáradt volna,
mint egy múmiáé. Bőre vörös, mint a Mars felszíne, berepedezett, porlott és
kisebb-nagyobb darabokban lehullott, csontig. Mintha élve megsütötték volna.
– Hasonló, mint a lepra – folytatta Javier. – Apránként felemészt, kívülről befelé. Először a bőröd,
aztán az izmaid és végül a szerveid válnak egyszerűen porrá. Alapesetben 6-10
óra alatt egy kupac hamu marad belőled, de a tartarusiak orvosa párszáz
haláleset után rájött, hogyan lehet jelentősen lassítani a folyamatot. Akár két
hétre is kitolható az életbenmaradás. Ez a szerencsétlen nő...
– Ez egy nő? – vágott közbe Skyler megrökönyödve.
– Igen. Szóval 10 napja diagnosztizálták. Az orvosuk viszont meghalt, ezért
csak Aidenben reménykedhetnek.
– Én... Nem tudom, mit mondjak. Kérlek, takard el, nem bírom nézni!
Skyler leült a földre, fejét fogta
a sisakon keresztül. Forgott a gyomra a látványtól és reszketett mindene a
tudattól, hogy percről percre minden csak rosszabb lesz. Mindig jön egy újabb,
sokkoló fejlemény. Abba szerencsére nem volt ereje belegondolni, hogy Aiden is úgy fog
kinézni nemsokára, mint az a felismerhetetlen torzó.
– Ezt ők hozták magukkal! Ha belehalnak, nem is hallottunk volna róla! – fakadt ki a nő rövid hallgatás
után.
– Nem. Már jelen volt, a bányában. Elszabadult volna itt is, ha nem történt már
meg...
– Gondolod, hogy Nolanékkel is ez végzett?
– Lehet. Több mint valószínű, hogy a betegség felbukkanása indította el ezt az
egész zűrzavart.
– Őszintén, van még remény?
– Remény mindig van.
– Én ezt nem tudom már elfogadni. Ez már mindennek az alja...
– Miért mondod ezt? Hisz életben vagy, nem? Kész csoda!
– Igen. Freyának köszönhetően!
– Ez is csak azt erősíti, amit mondtam. Láttuk a kamerákon, hogy kis híján
otthagytak téged az óvóhelyen, mégsem tették. Ha Freya nem ugyanazt vallotta
volna, mint amit én, hogy segíteni kell, nem lennél itt. Ahogy én sem. Én már
csak törleszteni vagyok az élők közt.
– Hogy érted ezt?
– Tudod... Valaha ugyanolyan voltam, mint a tartarusiak. A családommal együtt kirekesztett,
aki senkit sem érdekeltük. Elesett és nincstelen, aki elől csak a saját jólétüket
féltették az emberek.
– Nomád voltál?
– Igen. A pusztaságban születtem és tengődtem évekig. Tengődtem és nem éltem,
mert az nem szólt másról, mint a fennmaradásért való keserves küzdelemről.
Odakinn a halál mindennapos dolog, tegnap a testvéred, ma az anyád, holnap te.
Kis híján magával ragadott engem is, de odafent úgy döntöttek, kaphatok egy
második esélyt. Isabella nővér segített, mert segítenie kellett. Ez volt a
küldetése. Több más gyerekkel együtt befogadott, otthont és kenyeret adott,
mert ez volt az élete célja. Nekem pedig átadta ezt, és én is így cselekszek.
– Szép történet, de azt a nőt nem hozza vissza, akit otthagytam a padlón
megfulladni.
– Skyler, a pokolban nincsenek jó döntések. Ez pedig itt kétségtelen, hogy
annak az egyik formája, ugyanis az emberi bűnösség hozta létre. Nem az enyém
vagy a tiéd, nem a tartarusiaké, hanem azoké, akik saját anyagias érdekeiket
előrébb helyezik mások életénél és ellehetetlenítették a bennrekedtek
kimentését. Előre tekints, és ne azt nézd, kin nem tudtál segíteni, hanem, hogy
kin lehet még. Nekem sem volt kérdés, hogy ki kell állnom érted, mikor Dwight
látta, hogy kijutottatok és meg akart öletni.
– Komolyan? Te beszélted le?
– Igen. Rendkívül bizalmatlanok, rám is fegyvert fogtak, de nem engedhettem,
hogy bántsanak titeket.
– Megmentettél... Köszönöm!
– Háláld meg azzal, hogy továbbviszed a jótettet!
Sebzett lelkét simogatta a beszélgetés. Javier vállára
hajtotta a fejét, bámulták a semmit. Tudta, ez csak időleges fájdalomcsillapítás,
de annak tökéletes volt. Azt kívánta, hogy az a perc, amíg ott ülnek, és nem
csinálnak semmit, minél tovább tartson, de tudta, ez lehetelten. Zsigereiben
érezte, hogy újabb felvonása következik ennek a démoni színjátéknak, és igaza
is lett;
– Skyler, gyertek vissza! – Freya hívta őket. – Gáz van...
Megint.
