Beteg kislány - 18. fejezet

  Ez vagy valami félreértés lesz vagy átverés, de a folyosón való üldögélésnél több értelme látszott. Ha mindez igaz, hogy tud Monroe-val beszélni, talán a remény is él, hogy valahogy elszabadulhat onnan. Valahogy...

  Nehézkesen tudott csak támolyogni, nem volt a legjobb formában. Konkrétan úgy érezte magát, mint akin átment egy busz. Teljesen hihetetlennek tűnt ez a fordulat, de vissza nem térő alkalomról volt szó, így minden erejét össze kellett szednie.

  Bő tíz percbe telt, mire a helyszínre ért és legnagyobb megrökönyödésére valóban ott találta Monroe-t. A férfi egy hasonló cella szerűségben üldögélt, mint amiben ők is laktak Creeddel, azonban az övé sokkal kisebb volt és egy kis ablakon át be lehetett látni az ajtaján. Bekukucskált, Monroe a földön ült, borzasztóan nézett ki. A smasszer egyből észrevette Skylert, nyúzott arcán a rá jellemző flegma mosoly jelent meg. A látogató beszélni kezdett hozzá, de a fegyőr nem ragált. Gyanítani lehetett, hogy nem hallja.

– Grace! Beszélni akarok vele!
– A telefont az ajtó mellett találod.

  Skyler odahajolt, megnyomta a gombot, a kapcsolat felállt. Tisztán hallotta a szobából érkező fehér zaj sistergését. A gombot folyamatosan nyomva kellett tartani, így nem láthatták egymást és beszélgettek egyszerre, mert az ablak túl messze volt. Hülye egy rendszer...

– Monroe, hallasz?
– Helló, szivi! Már vártalak... – dörmögte fojtottan.
– Hogy vagy?
– Szarul... Szarabbul nem is lehetnék.

  Ekkor tekintetét ismét az ablakra szegezte. A férfi egy szál alsógatyában terült el a sarokban, a bal karját és lábát brutális üszkösödés borította. Mintha megéget, vagy inkább elporladt volna a bőre, a repedések közül véres váladék szivárgott. Az arca elszürkült, épen maradt részei pedig izzadtságtól fénylettek.

– Ezt a fertőzés okozta? – hajolt ismét vissza Skyler az adóvevőhöz.
– Igen.
– Mondtak valamit rá?
– Mármint ki?
– Meg sem vizsgáltak?
– Nem hát... Egyből bevágtak ide, némi élelemmel meg vízzel, aminek kábé most értem a végére.
– Ki kell innen jutnunk valahogy!
– És mégis hogyan? – kacagott fel erőtlenül. – Én még felállni sem bírnék...
– Nem dögölhetünk meg itt!
– Én pedig jó eséllyel itt fogok. Vagy szomjan halok holnapra, vagy még előbb elfogy a levegőm. Ugyanis a szellőzés se megy már. Beszartak a fertőzéstől és úgyhogy bezártak, mint egy békát a befőttesüvegbe. Még a slozit sem tudom lehúzni...
– Ez hihetetlen... Ezt nem hiszem el! – nyöszörögte kétségbeesetten. – Még egy ilyen rohadt diliházat!
– Ó, ez nem diliház. És nem is kutatóintézet, ahogy állították.
– Hanem?
– A módszereiket elnézve inkább börtön. Méghozzá a köcsögebb fajta. Csak mióta itt vagyunk megszegték a fél emberjogi egyezményt. Nem is rossz...
– Akkor minek hoztál ide minket? Te mondtad, hogy jöjjünk ide!
– Nem tudtam, hogy az itteniek ennyire elborultak, azt viszont igen, hogy a hely élhető és felszerelt. Már amennyire...
– Ugyan, honnan tudtad?
– Itt bújtatták egy szökött rabunkat a Tartarusról.
– És erre alapoztál?
– Jobb híján... Később ő maga üzent, hogy szabadítsuk ki – kacagott zihálva.
– Rohadt jó...
– Mit akarsz, te életben vagy, nem?
– De.
– Na látod, ne panaszkodj! Én vagyok dögrováson... Szóval, szívesen!
– Nem tudom, mitévő legyek most! – pityeregte Skyler kétségbeesetten. Végletesen elkeserítette, hogy az utolsó reménynek tűnő személyt is el fogja veszíteni.
– Kéne valami tervnek hangzó szar, mi...? Oké, kezdésnek mi van a többiekkel?
– Freyáról nem tudok és nem is akarják elárulni. Creeddel napokat töltöttünk együtt egy zárkában, de végül kiengedtek. Csak nem tudom, hogy juthatnék ki a bázisról.
– Ácsi, lassan a testtel! Nem is biztos, hogy ki akarsz jutni. Hisz hová mennél? Meg kivel? Az elsősegély minőségét látva, a vénkisasszony ugyanolyan nyomorult sorsra juthatott, mint én, ha még húzza egyáltalán. Ergo az agresszív hülyegyerek maradt az egyetlen esélyed, vele kell valahogy összefognod és kitalálnod valami okosat.
– Az nehéz lesz...
– Megértem, de nem nagyon maradt más választásod. Plusz ő sem ördögtől való... Hidd el, én már csak tudom.
– Hogy érted?
– Emlékszel, amikor az irányítóteremben a jónépre engedtük a marsi friss levegőt?
– Igen.
– Gesztusai alapján akkor ő épp elveszített valakit. Gondolom a csaját... Vagy csak valakit, akit dugott. De a lényeg, hogy most gyászol. Ezért is ennyire szeszélyes. Szerintem.
– Ezt... Nem hittem volna.
– Légy iránta kicsit tekintettel! Nem a különbségeken való veszekedéssel, hanem a közös szándékokra való építkezéssel kell szövetséget kötni. Ez minden jó börtönlázadás alapja... Hidd el, láttam én már fajgyűlölőt színbőrűvel vált vetve smasszert rugdosni.
– Biztos nem tudsz nekem valahogy segíteni?
– "Nekem"... Nagyon nem akarsz azzal a pilótával közösködni, látom. De te tudod. Én viszont többet nem mondhatok. Magadra maradtál, szivi! Nekem itt a játék vége.
– Nem, nem...! – zokogott.
– Hé, ne itasd az egereket! Bátor és erős vagy, nélkülem is megleszel!
– Hazudsz... Csak, hogy lekopjak! Azt mondtad vigyázol rám! – zihálta alig érthetően. Úrrá lett rajta a pánik, szorított a mellkasa és remegett az ajka.
– Mondtam én nyomorult életem során sok mindent... A felét sem gondoltam komolyan, a másik felét meg nem tartottam be. Ne bánkódj miattam, egy utolsó önző szarházi vagyok, aki csak kihasznál másokat.
– Ez sem igaz... A többiek... Agneta! Szeretted!
– Agneta... Vele csak megtaláltuk a közös hangot a pokol legsötétebb bugyrában. Ő is csak egy traumatizált beteg picsa volt, isten nyugosztalja. Tudod, néha egyszerűbb úgy tenni, hogy szeretjük a másikat... – beszéde szóról szóra elnyújtottabb és lassabb lett, míg végül már a szótagok között is csak gyenge szuszugást lehetett hallani.

– Monroe! Hallasz? Monroe, válaszolj!

  A csend, ami a hangszóróból szűrődött olyannyira kiborította, mint még soha semmi azelőtt. Nem kapott levegőt, erőből próbálkozott volna a lélegzéssel, de egyszerűen nem ment. Szorított a mellkasa, minthogyha a bordái össze akarták volna roppantani a tüdejét. A szíve is szúrt, ami hirtelen abba is maradt, de akkor meg olyan hevesen kezdett el lüktetni, hogy azt hitte kiszakadnak az erei. Végtagjain hideg veríték csapódott le, míg a feje perzselt. Nem érezte a kezeit, lassan a földre rogyott, a feje tetejének jobb felén pedig keserű, égető fájdalom indult ki egy pontból.

  Ezután a nagy semmi következett. A legrosszabb, ami csak jöhetett, minden másra vágyott, csak csendre nem. A csend egyet jelentett a bizonytalansággal. Miközben aludt mindvégig ordibált odabent, ami nyilván tudattalan volt, így értelmetlen is. Arra viszont határozottan emlékezett, hogy azért harsogott a fejében egy hang, hogy a gyilkos csendet elűzze.

  Ugyanarra ébredt, mint mindig, mióta a Vulcanuson tartózkodott; szembe nézett vele a fal. Ezúttal viszont valami iszonyatosan érezte magát mindehhez. A legelső, ami az ébredezés során előjött, a fejfájás. Nem sima, görcsös fájdalom, teljesen más. Mélyről jövő, tompa de erőteljes és perzselő. Mintha istenesen fejbe vágták volna, mozdulni sem bírt miatta. Aztán jött szépen a többi probléma; a lábfeje majd lefagyott a felsőteste viszont izzadt. Nehézkesen kapott csak levegőt és borzasztóan szomjas volt. A legnagyobb probléma viszont az volt, hogy igencsak nehezen akarózott magához térni. Van az a nagyon szerencsétlen állapot, mikor az elme már ébredne, a testet beterítik az alvásért felelős hormonok, amitől az ember csak azt érzi, hogy olyan gyenge, mint aki mindjárt meghal.

  Végül akkor zökkent ki ebből a majdhogynem vegetatív állapotból, mikor valaki bejött hozzá. A szoba, avagy cella ajtaja nyitva volt, rémülten kapta oda a tekintetét, amikor hirtelen megjelent ott egy alak. Ismerős arc; a magában motyogó, szemüveges öreg. Lefelé bámulva, fapofával csoszogott oda hozzá, rá sem nézve. Most is mormolt mindenfélét. Részletezte, hogy éppen mit csinál;

– Az új kislány máris beteg lett és nekem kell gondozni... Szörnyű, hogy így nem vigyáz magára. Itt az ideje kicserélni a vezetéket... Ez majd finom lesz neked, buta kislány!

  Skyler oldalra nézve látta, hogy infúzió áll ki a karjából, az öreg azon matat valamit. Ahogy mozgatta a branült, kellemetlen, feszítő fájdalom sugárzott ki a szúrás helyéről. A kampóra hanyagul egy másik zsákot akasztott, a csövet pedig bekötötte, nem épp finoman.

  A nő mind a fájdalomtól, mind közlési szándékkal nyöszörögni kezdett:

– Vizet... vizet! – azonban ez szinte egyáltalán nem volt érthető, az öreg meg rá sem hederített, amúgy sem.
– Jaj, te cserfes kislány! Nagyon fontos vagy nekünk, hát miért lettél beteg? Úgy vesszük hasznodat, ha szép kövér vagy! Most meg nézd meg, hogy nézel ki...

  Ő azonban csak nyögdösni meg enyhén vonaglani tudott, többre nem tellett. Ráadásul ezt is csak egy fél percig. Aztán ismét elszenderült, egy ideig még hallotta a vénember dörmögését, bár értelmezni abszolút nem tudta azt.

  Nem tudni mennyi idő telhetett el, mire ismét magához tért. A szemei előtt kavargó nagy fehér folt lassacskán összeállt a szobai részleteivé. Lassan, nehézkesen lélegzett. Önmagát is meglepte, de jobban volt. Valahogy több energiát, életet érzett magában, azonban amint eme felindulásból mozogni kezdett, azonnal visszarántották testi korlátai. A keserves fejfájás újonnan előtört, kezei szinte remegtek a gyengeségtől, úgy érezte, mintha nem lenne elég vére és az izmai nem jutnának oxigénhez. Hamar tudatosodott benne, hogy innia kell, különben baj lesz. A szája szinte teljesen érzéketlenné vált a szárazságtól, biztos volt benne, hogy a ramaty állapot is részben ennek köszönhető.

  Hosszú percekbe telt, mire fel tudott ülni. Szerencsére az infúzió nem volt bekötve, így el tudott menni az ágytól. Azonban, ahogy felült, valami nagyon furcsára lett figyelmes; pelenka van rajta. És, ami még rosszabb, be is csinált...

– Édes istenem... – fogta a fejét. Hogy kerülhetett ilyen borzasztó és megalázó állapotba?

  Ezirányú aggodalmai azonban jelentéktelenné váltak, amint megpróbált felállni, de a lábai olyan gyengék voltak, hogy elterült a padlón. Szerencsére nem esett nagyot, de megrémítette, hogy még ennyire sem képes. Mi a franc történhetett? Megmérgezték? Pontosan úgy érezte magát, mint egy csótány, amelyet lefújtak rovarirtóval és vergődik.

  Végül négykézláb jutott el a csapig, ahol megivott élből két pohár vizet. Eztán ismét a földre rogyott, mert nem bírta még a térdelést sem. Legszívesebben sírt volna egyet, de arra sem volt képes. Csak zihált és összetörten meredt maga elé. Ennél rosszabb már nem lehet. Tényleg egyszerűbb volna megdöglenie, nincs értelme ennek a kínlódásnak...

  Végül, bő egy órán belül összeszedte magát annyira, hogy le tudjon zuhanyozni. Közben a gondolatai is rendeződtek, valamelyest. Eszébe jutott, hogy nemrég Monroe-val beszélt és sajnos a helyzet azután is kilátástalan maradt. Hogy ezt követően mi történt, arra nem emlékezett, csak hogy rosszul lett és a szobában ébredt. Valaki idehozta, az elmebeteg bentlakók vagy valaki más. Úgy néz ki egy darabig még használhatatlan állapotban lesz, így rájuk van szorulva. Egyszerűen semmit nem tudott tenni, örült, hogy az ágyat elhagyta, így a távlati tervek teljességgel háttérbe szorultak. Elsődleges a túlélés.

  A gyors zuhany után visszaült az ágyra, továbbra is nagyon gyenge és megviselt volt, de már sokkal inkább érezte magát embernek. Némán pihegett, nem tudta mihez kezdjen magával. Mindig ez a legnehezebb, kitalálni, hogy mi legyen... Végül arra jutott, hogy talán segítene, ha enne valamit. El kellett gondolkodnia, hogy is megy itt az "ételrendelés"... Aztán beugrott neki;

– Grace... Grace! – csak másodjára sikerült hallhatóan beszélnie.
– Igen, Skyler? Mit tehetek érted?
– Ennem kéne...
– Sajnos a vacsoraidő már véget ért.
– De idejét sem tudom, mikor ettem utoljára!
– Egész pontosan 26 órája és 19 perce.
– Baszki, akkor több, mint egy napja!

  Egyben azt is kisilabizálta, hogy mivel a legutóbbi vacsora után esett össze, akkor egy bő napig volt magánkívül.

– A megállapítás helyes.
– Vacsoraidőn kívül nem is ehetek?
– Az élelmiszerkészleteket gondosan be kell osztani, a házirend pedig minden esetben követendő.
– Még egy egészen kicsi valamit sem tudsz adni? Remegek, mint a nyárfalevél!
– Sajnos nem.
– Van valaki a konyhában?
– Nem tudom.
– Baszódj meg, akkor megnézem...

  Feltápászkodott és támolyogva elindult a folyosón. Út közben kétszer meg kellett állnia pihenni, úgy totyogott, mint egy nyolcvanéves. Közben pedig morgolódott is, szidta Grace-t és az egész szituációt. Végül az étkezőhöz esdekelt, ahol senkit sem talált. Ennek igazából örült is, nem a társaság miatt ment oda. A konyhapultnál támaszkodott, ahol előző nap Roxan ténykedett. Olyan tett, amire normál esetben semmiképp sem vetemedne; maradékot csócsált. Mivel mélyről gyötörte a gyengeség és éhség, eluralkodtak rajta az ösztönök. Csak azt látta, hogy van előtte valami ehető, így a többiek által otthagyott koszos tányérokat nyalogatta.

  Addig evet, amíg fel nem fordult a gyomra az amúgyis visszataszító ételtől. Megszédült, érezte, hogy le kell ülnie, különben kidobja a taccsot. Pihegve az egyik étkezőpadba huppant, az asztalon támasztotta a fejét. Az üres helységben úgy festett, mint egy zárás után ottragadt alkoholista a kocsmában. Pityergett, azt nyöszörögte egyfolytában, hogy: "miért"?

– Skyler, attól tartok vissza kell térned a szobádba, tíz perc múlva takarodó.
– Rohadj meg! – fuldokolta.
– Bocsáss meg, nem értettem tisztán! – de nem válaszolt neki.

– Mi történt velem? – kérdezte végül a nő a rendszert.
– Kérlek, pontosítsd a kérdést!
– Mi történt tegnap a vacsora után? Mitől vesztettem el az eszméletemet?
– Azt kérted, beszélhess Dwight Monroe-val.
– Igen... De azután mi történt? Arra válaszolj!
– Bejelentés érkezett, hogy összeestél, mire egy egészségügyi asszisztens droid a helyszínre érkezett és ellátott.
– Bejelentés... – gondolkodott el. – Ki tett bejelentést? Monroe nem lehetett...
– Az illető kiléte ismeretlen.
– Na és kivizsgált valaki? Mi bajom volt?
– A jelek szerint enyhelefolyású agyvérzést kaptál.
– Mi? Agyvérzést!?
– Igen, azonban a jelek szerint jelentős maradandó károsodás nélkül estél át rajta, valamint az időben megkezdet kezelés stabilizálta az állapotodat.
– Ez rohadt jó... – morogta magában.

  Kis szünet.

– Miért nem segítettek Monroe-nak?
– Dwight Monroe állapota válságos volt, nem állt módunkban segíteni rajta.
– Hagytátok megdögleni! Elzártátok előle a levegőt, ez emberkínzás!
– Az elsődleges biztonsági protokoll betartása mindennél előbbre való.

  Skyler csak keserűen nevetgélt nyomorúságos helyzetén.

– Na és mondd, mikor szabadulhatok ki innen? – nyöszörögte.
– Kérlek, pontosítsd a kérdést!
– Jó... Hogy, te is megértsd; tegyük fel, hogy egy kanári vagyok, egy ketrecben. Ha szépen kérem, kinyitod az ajtaját, hogy elrepülhessek?
– Skyler, attól tartok vissza kell térned a szobádba, takarodóidő van! – válaszolt Grace kis késlekedéssel.

  Skyler zihálni kezdett miközben ököllel verte az asztalt. Tehetetlenül nyöszörgött, közben előre-hátra hintázott a padban és bal kezével a jobb alkarját karmolászta. Élete legmélyebb pontját érte el – addig.

  Körülbelül két perc telhetett el így, míg egyszer csak fel nem állt, és vissza nem sétált a konyhapulthoz, ahol azelőtt mosatlan tányérok tartalmát fogyasztotta. Megragadott egyet közülük és földhöz vágta. Aztán még egyet, majd még egyet. Nem kifejezetten volt emögött átgondolt szándék, talán azt remélte, hogy valamivel kooperatívabb lesz így a rendszer. Vagy szimplán egy jól célzott lövéssel megszabadítják a kínjaitól.

  A negyedik tányérral a kezében azonban ledermedt; meglátott rajta valamit. Egyből felismerte mi az, összetéveszthetetlen volt; egy chip volt a mócsinghoz tapadva. Egy olyan chip, melyet minden a Marson élő emberbe beültetnek. Ez általános, a telepek rendszerei ezzel az azonosítóchippel nyernek információkat az adott illetőről, a karperecek is ehhez kapcsolódnak. A Földön is vannak (jobban menő) helyek, ahol a lakosokat így tartja számon az városállam. Ezzel önmagában nem is lenne gond...

  Enyhén remegő kézzel, centiről centire rakta vissza a pultra a tányért, miközben az arcán rémület sokk ült ki. Nem akarta elhinni amit lát, de sajnos a kegyetlen valóság egyből a tudatába vágott. Emberi hússal etetik őket.

  Remegő térdekkel lépdel el a pulttól, míg háttal a falnak nem ütközött. Ettől összerezzent, nem kapott levegőt, egyfajta öklendezéssel ötvözött csuklás kapta el belülről. Végül vett egy nagy levegőt és torkaszakadtából ordítani kezdett, kikerekedett szemekkel és halálra vált arccal enyhén kapálózott, míg hangja végül tompa hörgéssé nem szelídült. Folytak a könnyei, már csak azért is, mert szinte képtelen volt becsukni a szemét. Ezernyi felvetés és vélt válasz cikázott át a fején ezzel a pokoli hellyel kapcsolatban, mígnem egy kikerülhetetlen emlékfoszlányon fennakadt; ahogy Roxan csomókat marcangol ki puszta körömmel egy darab húsból és azt ecseteli, hogy a betegeken itt milyen hamar segítenek.

  Remegő ajkakkal, elfúló hangon lehelte ki a gondolatmenet végét; Freya. Majd oldalra borult és elhányta magát.