Nomádok - 13. fejezet

  Megtörtént, elszabadult a pokol. A Palladisnak végérvényesen befellegzett, ezzel már mindenki tisztában volt. A kolónia lakói, akik az ismert világ legkényelmesebb városát tudhatták magukénak, most egycsapásra számkivetett nomádokká váltak. Mert nincs más út, mint kifelé. Ki az élettelen, fagyott pusztába.

– Bravó, szép volt... Díjat érdemlő alakítás! – kommentálta a történteket Dwight Monroe, szarkasztikusan tapsolva. – Most, hogy ezen túl vagyunk, akkor mondom mi lesz... – de a mondatot nem tudta befejezni, ugyanis Creed nekiesett.

  A többiek megrökönyödtek, csak annyit láttak, hogy ők ketten a földre zuhantak. Creed hátulról leterítette Monroet, el akarta venni a fegyverét. Az űrruha miatt úgy festettek, mintha két dundi gyerek birkózna a homokozóban, ami amúgy nagyon vicces látványt nyújtott volna, de a közönséget leginkább a rettegés fogta el.

– Megdöglesz, te rohadék! – hörögte Creed.
– Ez nagyon rossz ötlet volt, katona!

  Monroe végül kikászálódótt alóla, hasba rúgta és felült, ráfogva a fegyvert. Síri csend lett, amint meghallották a puska zizegését, ami azt jelezte, élesítve van.

– Ne, ne! – Ugrott közéjük Skyler.
– Kilyuggatlak téged is, nagyon jól tudod! Saját érdekedben húzz arrébb, te hülye liba!
– Ő a legértékesebb köztünk, nem ölheted meg!
– Skyler...! – Freya próbált neki üzenni, hogy ne kotyogjon el olyat, amit nem kéne.
– Hallgatlak! – morogta összevont szemöldökkel Monroe.
– Pilóta, tud hajót vezetni.
– Igen, ezt már hallottuk. És?
– El akarunk jutni az Aeolis III bázisra. Elviszünk!
– Skyler! – pisszegett Freya, de már hiába.
– Aha... És mire mentek ott, szerinted? Az egy szar hely! Nincs ott semmi.
– Perpill ennél szarabb hely nincs! Az időnk és az oxigénünk fogytán...
– Nem az a legközelebbi bázis.
– De nekünk kell valami, ami ott van.
– Elvisztek minket a legközelebbire, és meghagyom az életetek!
– Rendben!

Freya sisakon keresztül a fejét fogta. Creed feltápászkodott, és vállal nekiment Skylernek.

– Francért kellett itt hősködnöd! – morogta a nőnek.
– Talán szívesen! Hülye fasz...
– Oké, akkor gyerünk! – Állt eléjük Monroe. – És ne feledjétek – feltartotta a fegyvert, – szemmel tartalak titeket! Szóval... Merre indulunk?

Feszült csend, mind Freya, mind Creed Skylert nézték, szúrós tekintettel.

– Azt még nem tudom...
– He? Komolyan!? – csattant fel Monroe. – Szórakoztok velem? Nem kéne!
– Azután akartuk ezt kitalálni, hogy kijutottunk az óvóhelyről, de keresztülhúztátok a számításainkat.
– Oké, oké... Jogos. Akkor kaptok mondjuk öt percet kitalálni! – Rájuk szegezte a puskát. – Rendben? Óra indul. Ötvenkilenc, ötvennyolc, ötvenhét...

Skyler a többiek felé fordult, akik egyszerre kezdték dühödt sutyorgással szidalmazni.

– Hé, hé! Álljatok le, erre nincs időnk! Ki kell találnunk, mi legyen!
– Ha tényleg ki is jutunk innen, ezt a rohadékot nem rázzuk le! Egy közveszélyes pszichopata! – őrjöngött Freya.
– Ezzel szerintem ráérünk később foglalkozni. Amúgy se volt terv rá, hogyan rázzuk le!
– Nekem történetesen volt! – szólt közbe Creed.
– Igen, jól el is cseszted. Kis híján lelőtt!
– Akkor se kellett volna elmondanod, hogy hová akarunk menni! – mondta Freya.

– Négy perc! Ötvenkilenc, ötvennyolc...

– Jó, tényleg hagyjuk ezt! – csitította őket Skyler. – Hogy jutunk el a leggyorsabban egy hajóig?
– A legközelebb a cargo állomás van, a munkahelyed. Ráadásul oda jó eséllyel be is tudsz jutni a karpereccel, bár nem biztos, hogy jelen esetben működik – mondta Freya.
– Oké, és hogy indítjuk be a hajót? Mert ahhoz senkinek nincs jogosultsága, az elejétől kezdve ezt pofázom! – tette hozzá Creed.
– Azt ráérünk akkor kitalálni...
– Nem, nem érünk rá! Ezért bukunk el mindig, mert folyton csak rögtönzünk.
– Te beszélsz, aki el akarta venni Monroe fegyverét?
– Jó, kuss legyen! – teremtette le őket Freya. – Komolyan, mint az oviban... Majd én elintézek mindent, szokás szerint!
– Nem kell a  drámázás, anélkül is elég nagy szarban vagyunk...

– Három perc! Ötvenkilenc, ötvennyolc...

– Meg van a terv! – szólt neki Freya.
– Biztos? Még van két és fél percetek gondolkodni.
– Igen, biztos.
– Rendben. Akkor csak utánatok! Ja, és ne feledjétek, egy rossz mozdulat és végetek!

Kelletlen elindultak a kijárat felé, habár azt se tudták merre tartanak. Pár lépés után megtorpantak, ugyanis Monroe hátrafordult;

– Mi van? Miért nem jöttök? – szegezte a kérdést tartarusi társainak.
– Mondtam, hogy én ezt nem folytatom, Dwight – válaszolt Agneta.
– Mi? Itt vársz arra, hogy megfulladj?
– Az már az én gondom.
– Ezt nem gondolhatod komolyan! Ha már idáig eljutottunk...
– Ez az én döntésem, Monroe!
– De hát miattad csináltam ezt az egészet! – sutyorogta ingerülten.
– Dehogy miattam... De köszönöm, hogy magaddal hoztál és megadtad nekem az esélyt a túlélésre. Most viszont kiszállok. Nekem itt ér véget az utam.
– Nem, még van remény!
– Tudod, hogy nincs. Túl se élném az utat a másik bázisig. Az utolsókat rúgom. Nem bírom tovább. El akarok menni. Kérlek, engedj el!
– De... Nem hagyhatom, hogy addig szenvedj!
– Nem fog. Mellette maradok és segítek neki átkelni – állt mellé a férfi, aki ide hozta őket.
– Biztos, Carl?
– Igen. A húgom mellett a helyem.
– Rendben... – mondta elcsukló hangon a kegyetlen fegyőr. – Akkor a legjobbakat nektek!

  Mivel épp nem rájuk figyelt, Creed a nekik háttal álló Monroe felé kezdett lépdelni, hogy megismételje a fegyverszerzési kísérletét, de Skyler megragadta a kezét, hogy leállítsa. Épp időben, Monroe visszafordult, tekintete fátyolos és fájdalommal teli volt. Intett a süketnémáknak, hogy kövesse őket.

  Kissé szürreális volt a tartarusiakat ilyen emberinek látni, főleg Monroet. Hogy vannak érzéseik és kötődnek egymáshoz... Ez eszébe is juttatta Skylernek, hogy neki is van egy fontos személy, akit nem hagyhat cserben.

– Állj! Mi lesz Aidennel?
– Kivel...?
– Az orvos, akit elraboltatok! Fent van és még mindig azzal a félholttal küzd!
– Mi lenne? Itt marad.
– Nem! Nélküle nem megyek sehová!
– Hát, akkor itt maradsz! – röhögött fel Monroe. – Mit gondoltál, csillagom? Kinek hiányoznál?
– Skyler, ne! – szólt neki Freya.
– De nem hagyhatjuk itt!
– Sajnos nincs más választásunk – válaszolta a tudós. – Fertőzött. És űrruhája se lenne...

  A kegyetlen tények elhallgatták, nem tudott mit mondani. Szíve szerint a következő szavai ezek lettek volna; odaadom neki a szkafanderem. Viszont rögtön átfutottak az agyán szeretője utolsó hozzáintézett szavai. Aiden lemondott róla, nem akarja többet látni. Tulajdonképpen mindegy mikor hal meg, most vagy később. Egymás számára már halottak.

  Elindultak tehát, hatan, ebben a sorrendben; Freya, Skyler, Creed, Monroe és a két süketnéma tartarusi, akiknek a nevét sem tudták. A túlcsorduló érzelmek miatt zavarodottak voltak, senki nem tudta igazán, merre is tartanak. Mindegyikük fejében az zsongott, csak legyen már valami. A három palladisi mögött Monroe ment, a kézi sugárvetővel, amely lépteihez igazodó zizegéssel feszélyezte őket. Emellett Monroe nehéz légzését lehetett még hallani a rádión, ami akár csendes sírdogálásnak is elment volna.

  Az épületből kiérve nem számítottak semmi különösre, némán baktattak Freya után, aki viszont hirtelen megtorpant, pár sarokkal arrébb. Skyler neki is ment, mind értetlenül próbálták felmérni, mi történt.

– Mi van? – morogta Dwight.
– Ott van egy droid.
– Mi?
– Ott! Két óránál. Az egy rendfenntartó droid.
– És?
– Szerinted miért lófrál idekint a város pusztulása közepette, mikor elvileg elvesztettük a kapcsolatot az irányítással?
– Talán a hasznunkra lehet! – szólt köbe Skyler.
– Istenem, hogy te milyen sötét vagy... – teremtette le Creed. – Ezek túlélőkre vadásznak! Hogy még véletlenül se maradjanak szemtanúk.
– Oké, tehát valszeg veszélyt jelent, és épp arra kellene mennünk, ugye? – elemezte a helyzetet Monroe.
– Elég nagy kerülővel, de eljuthatunk a cargo bázisra más útvonalon is...

  Alighogy e szavakat kiejtette, másra terelődött a figyelem; az egyik süketnéma riadtan hadonászni kezdett a többieknek, észrevett valamit.

– Baszki, ott is egy... – konstatálta Creed.
– És épp felénk tart. Észrevettek minket – folytatta Freya.
– Igen, szóval...? – kérdezte Skyler.
– Futás! – parancsolta Monroe.

  Így a terv látszanának is lőttek, ismét rögtönözni kényszerültek. Már az első pár méter után különböző irányokba kezdtek futni, Freya, össze terelte őket, de ekkor meg majdnem mindenki lehagyta őt. Hamar kiütközött, hogy ő a leggyengébb lánceszem, ami az állapotát tekintve nem csoda.

  A legrémisztőbb az volt, hogy a robotok egyáltalán nem siettek. Öt közeledett feléjük, de épphogy kocogás tempóban. Mintha szenvtelen mesterséges elméjük tudta volna, hogy felesleges sietni, úgysem tudnak nagyon hová menni és el is vannak gyengülve. Rémisztő magabiztossággal meneteltek a sebzett vadként vergődő emberek felé. Az üldöző és üldözött is tudta, hogy nem sok esélye van az utóbbinak, a helyzet egyre kilátástalanabbnak tűnt, főleg, mivel onnan is közeledett egy droid, ahová épp tartottak.

  Monroe élesítette a sugárfegyvert és velük szemben lévő robotra célzott.

– Ne! – ordította Creed, de már késő volt.

  Mellkason találta a humanoid felépítésű robotot, ott, ahol a legfontosabb elemeit lenni vélte. A másik tipp a feje lett volna, de szerencsére ez is megtette a hatását. A droid kissé előre görnyedve megállt, gond nélkül elszaladtak mellette. Ez viszont beindított valamit a többieknél; elkezdtek gyorsítani feléjük.

– Rohadt jó... – morgott Creed.
– Neked biztos lett volna jobb ötleted, faszfej! – válaszolt Monroe.

  A rendfenntartó robotokkal ritkán találkoztak az emberek, hisz szükség se nagyon volt rájuk. Annak ellenére, hogy ezt sosem, látták, köztudott volt, hogy veszélyesek tudnak lenni. Ráadásul a megjelenésük sem volt túl bizalomgerjesztő; sötét, fényes acélburkolatú, 210 cm, magas gépek, rezzenéstelen, üres tekintettel. Attól, hogy emberszerű kasztnit kaptak, azt remélték a tervezők, hogy rokonszenvesebbek lesznek a lakók számára, de épp az ellenkezőjét érték el vele. Az emberi alkatú de teljesen gépiesen viselkedő eszközök jelenléte csak kényelmetlen feszültséget szült biztonságérzet helyett, mikor a lakók találkoztak velük, jellemzően nagyobb létszámú rendezvényeken, vagy az éjszakai őrjáratok során.

  Őszintén, nem tudták, mire számítsanak, ha utolérik őket a robotok. Skyler számára valótlannak tűnt, hogy meg akarnák őket ölni, mint ahogy azt Creed mondta. Az az ember se százas, mindig minden mögött valami szörnyűséget lát... Bár azt sem hitte volna korábban, hogy a város vezetői képesek lennének embereket megfojtani vagy a sorsukra hagyni egy halálos fertőzés közepette. Pár kattintás és ezek a robotok is gyilkológéppé válhatnak...

  A rohanás közbeni gondolatmenetét Freya szakította meg, aki jócskán lemaradva, kishíján elterült. Már csak bukdácsolni tudott, Skyler azonnal látta rajta, hogy gáz van vele. Odaugrott hozzá;

– Freya...!
– Skyler... Nem bírom. Rosszul vagyok. Mindjárt végem! – zihálta!

  Az embereknek meg volt az a nagy előnye, hogy a kisebb marsi gravitációt kihasználva nem is futottak, hanem nagyokat ugrottak, míg a robotok, kialakításuknál fogva valóban csak futni tudtak, így azért könnyebb volt előlük menekülni, bár sokkal gyorsabbak így sem tudtak lenni.

  Skyler karon ragadta Freyát és együtt elrugaszkodtak, így ugráltak tovább. Nem tudtak úgy haladni, mintha egyenként tennék, de legalább volt esélye, hogy Freya nem marad ott.

– Na mi van ott hátul? Nem bírjuk az iramot? – érdeklődött szokásos, flegma stílusával Monroe.
– Freya rosszul van! Segíts! Lőj a robotokra!
– Hülye lennék... Alig van töltet az akksiban, kábé három lövésre elég. És én nem vagyok veszélyben.
– Rohadj meg... – morgolódott Skyler. – Legjobb eséllyel Freya tud bejuttatni a bázisra, nélkülözhetetlen! Csinálj valamit!
– Nők... Csak a baj van velük – puffogott Monroe.
– Igaza van! Szükségünk van Freyára – erősítette meg Creed. – Skylerre viszont nincs!
– Mi? Anyád!
– De neki van jogosultsága belépni a bázisra, nem? – kérdezte a pilótától Monroe.
– Ahogy nekem is. Ráadásul vagy működik, vagy nem!
– Ez most komoly? – hüledezett a nő.

– Oké, nem kell a dráma... próbáljuk meg őket összezavarni.
– Váljunk szét? – kérdezte Skyler.
– Persze, remek ötlet! Pont annyian vannak, mint mi... – torkollta le Creed.
– Először is nézzük meg, mit is kezdenek egy emberrel!

  Váratlan dolog történt; Monroe hirtelen megtorpant, és teljes erejéből nekiugrott az egyik süketnémának. Az hátra repült, épp az egységben menetelő robotok elé. A hátára esett, így nem tudott felkelni, 10-20 másodperc kellett csak, hogy utolérjék a gépek.

– Uramisten... – szörnyülködött Skyler.

  Mintha farkasok elé vetették volna, neki estek, ízekre szedték. Bár ez nem tartott sokáig, hisz amint perforált az űrruhája, elkezdtek forrni a testnedvei, így viszonylag hamar vége lett.

  Skyler émelyegni kezdett, attól, ahogy az a szerencsétlen jajgatott. Ugye rendes szavakat nem tudott mondani, csak fura hangon gagyogott, ami még nyomasztóbbá tette, hisz egy alapból kiszolgáltatott ember jutott bajba. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a robotok nem voltak túl eszesek, és tényleg összezavarodtak kicsit, mind az öten azzal az egy elesettel foglalkoztak, így nyertek némi időt.

– Gyerünk, gyerünk! Nem érünk rá bámészkodni! – sürgette őket Monroe.
– Célegyenes! – mutatott a bázis bejárata felé Creed.

  Pár percbe se telt, mire a kapuhoz értek. Skyler totálisan kikészült, úgy érezte magát, mintha egy nyomasztó rémálom közepén lenne. A teste valótlan, ugyanakkor nehéz, az őt körülvevő világ homályos és egyszerre nyomasztóan részletes. Ezen a reszkető zavarodottságon csak súlyosbított az egykori munkahelyének szürreális látványa.

– Oké, itt vagyunk... – torpant meg Creed hangár bejáratánál.
– Na és hol az az akadály, amin túl kéne jutni? – kérdezte Monroe.
– Épp az előbb jöttünk át rajta.
– Ez a kapu?
– Igen.
– Marha nagy szerencséd van, ribi... – fordult Dwight az alélt Skyler felé.

  Ő fel sem fogta, hogy a kapu, amit az ő karperece nyit – ha épp működik a zár – félig nyitva van, és épp most haladtak át rajta. És, hogy ez volt az, miatt életben hagyták eddig.  Előttük sorakoztak a gépek, már amennyi maradt. Ami azt illeti, három.

– Na, rendben, kölyök. Válassz egyet és röffentsd be! – intett Monroe Creednek a gépek felé, aki csak feszülten vicsorgott rá, miközben kidagadt egy ér a halántékán.
– Nem tudom! – sóhajtotta, kezeivel színpadiasan intve.
– Rossz válasz! – rá célzott.
– Ha lelősz, azzal semmit nem érsz el. Ezt ugatom, amióta csak szóba került ez a kurva ötlet. Csak a toronyból tudják kiadni a gépre az aktiválási parancsot, én csak becsüccsenek és bejelentkezek.
– Azt ajánlom rohadt gyorsan találj ki valamit! – őrjöngött Monroe.
– Várom a kibaszott javaslatod! – ordította Creed.

– Hé, fiúk... – szólt nekik Skyler.

– Csak azért nem lőttelek szét, mert azt mondtad, elviszel erről a tetves bázisról!
– Pont, hogy nem én mondtam, te barom! – civakodtak tovább.

– Fiúk! Hé, hagyjátok abba! – próbálkozott ismét Skyler, hasztalan.

– Ne akard kihúzni a gyufát, te kis szaros!
– Na, gyere, ha olyan kemény vagy! Fegyver nélkül, te gerinctelen köcsög! – folytatták a kakaskodást.

– Figyeljetek már, faszfejek! – hörögte Freya félájultan, majd remegő kézzel az egyik gépre mutatott.
– Nyitva van! – közölte velük Skyler.

  Gondolkodás nélkül mind odarohantak, pontosabban Skyler Freyát szinte a földön húzva ért oda. Creed az ülésbe pattant, azonnal elkezdte élesíteni a rendszert, Monroe komótosan helyet foglalt mögötte.

– Ez hogy lehetséges? – kérdezte Skyler.
– Nézd meg, a többi gép is nyitva van. Viszont csak ez alkalmas utasszállításra.
– Valaki kinyitotta őket – dünnyögte a fegyőr.
– Igen, ahogy a hangárajtót is. Valaki, akinek magas jogosultsága és tudása volt hozzá.
– Neked is kurva nagy mázlid van, kölyök... – morogta Monroe Creednek, akinek ettől a kölyközéstől ökölbe szorult a keze. – Merre tovább?
– Te mondd meg, főnök!
– Melyik a legközelebbi bázis? És ne próbálj meg átbaszni.

  Creed a navigációs rendszerben való rövid pötyögés után válaszolt:

– A Vulcanus IX. kutatóbázis. Nagyjából másfél órányira.
– Rendben, akkor tudod az irányt. Indulunk.
– Honnan veszed, hogy kárt karokkal fogadnak?
– Meggyőző tudok lenni...

  El sem merték hinni. Megtörtént... Elindultak, pillanatokon belül elhagyják ezt a pokolvermet. Skyler egyszerre érzett bizonyos szintű megnyugvást a történtek lezártával és keserű félelmet az ismeretlen, új veszélyek miatt. tudta, de mégsem akart abba belegondolni, hogy egyáltalán nincsenek biztonságban. Simán lehet, sőt, valószínű, hogy csöbörből vödörbe kerülnek, hiszen nem várja őket odakint senki és semmi. A másik bázison csak az emberi jóindulatban bízhatnak majd. Az együttérzésben és segítőkészségben, aminek eddig a teljes kudarcát látták csak.

  Pár pillanat múlva elhagyták a kupolát, még sosem látta felülről. Eleve nehezen bírta a repülést, a látványtól pedig különösen rosszul lett. Embereket látott odalent. Kétségbeesett, magatehetetlen embereket, akik közül bizonyosan többen már halottak voltak. Azt sem tudta megállapítani olyan magasból, hogy fekszenek, vagy állnak, eleve mozognak e még. Olyannak tűntek, mint a hangyák... Rovarok, akiknek elöntötte a víz a fészkét, ezért kikényszerültek a szabadba, ahol semmi jó nem vár rájuk. A panorámaablak nyitva volt, a bejelentés után a kétségbeesett tömeg kinyitotta valahogy, onnan özönlöttek ki a túlélők.

  Könny csordult ki a szeméből. Teljesen letaglózta ez a mértékű pusztítás. Az egyetlen hely, amit igazán kedvelt a városban, az, ahol futni szokott, a pokol kapujává változott. Menekülőútvonallá a halálba.