Köszöntelek a blogomon, ahol szabadon elérhető, illusztrált regényfejezeteket olvashatsz! Remélem, a tartalom elnyeri a tetszésed és megosztod másokkal az itt szerzett élményeket!
Ez vagy valami félreértés lesz vagy átverés, de a folyosón való üldögélésnél több értelme látszott. Ha mindez igaz, hogy tud Monroe-val beszélni, talán a remény is él, hogy valahogy elszabadulhat onnan. Valahogy...
Mintha mi sem történt volna, úgy éltek tovább az aranykalitkában. Skyler nem tudott már haragudni Creed-re, a csend elfedett minden érzelmet, amit együttlét kavart. Semmi nem maradt, csak a csend. Megszólalni azóta sem mert, bár már a késztetése is elmúlt rá. Csak kerülgették egymást... Felkeltek, ettek, ittak, várták a nap végét.
Bántó ürességérzés járta át Skylert. Célba értek ugyan, hihetetlen módon mind túlélték, fedél felett, biztonságban vannak, ugyanakkor valami mégsem hagyta nyugodni. Lehet, csak azért vélte így, meg elmondhatatlanul megviselt volt, de a női ösztönök sosem hazudnak. Úgy érezte, a fény alagút végén, amit fejvesztve kergettek hamis, és semmi oka nincs...
Leszálltak, elhagyták a hajót. A látvány nem volt épp bizalomgerjesztő; a bázis úgy festett, mint egy háborús helyszín. Az égvilágon mindenféle kacat szegélyezte a bejáratig vezető utat. Kibelezett járművek, robotalkatrészek, halomba rendezett hulladék és fagyott szennyvízdarabok.
Semmi mást nem lehetett hallani, csak a gép hajtóműveinek duruzsolását és a többiek lélegzését a rádióban. Igazság szerint rendkívül idegesítő volt másik négy ember szuszogását hallgatni, de Skyler nem merte kikapcsolni a rádiót. Félt, hogyha megteszi, végleg elveszti a realitásérzékét és akkor bekattan, elborul az agya.
Megtörtént, elszabadult a pokol. A Palladisnak végérvényesen befellegzett, ezzel már mindenki tisztában volt. A kolónia lakói, akik az ismert világ legkényelmesebb városát tudhatták magukénak, most egycsapásra számkivetett nomádokká váltak. Mert nincs más út, mint kifelé. Ki az élettelen, fagyott pusztába.